Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Tóth Elemér versei (Emlékek útján, Emlékező fohász, Esterházy
20 Tóth Elemér versei Szép Gömör földje éltetett s éltet, hittel emeltük álmainkat - vértnek. Mert azt reméltük, megőriz az álom, s feltört nyakunkról leszakad a járom. Hát nem őrzött meg! Csodára nem leltünk. Kínzócölöpre verték magyar lelkünk. Bensőnkben sír az árvák bús harangja, Szemünket egyre keserű könny marja. De sírközeiből is vívjuk a harcunk, hiszen naponta száz riadót hallunk. Fejünk ezüstjét hajtjuk hát a röghöz, s vén szívünk védőn fut, szalad, dörömböz... Emlékező fohász Eke Barnának, gyermekkori játszópajtásomnak Hányszor tér vissza még az álom?! Otthon vagyok. A régi ház alakában muskátli senyved. Az idő mindent megaláz. Régi helyek. Zsibbadtan járom. A szőlőskert rám integet. Önmagamat keresem erre, a régi-régi hitemet. Gyökereim itt kapaszkodtak e drága földbe, emberek! Vérünk s verejtékünket itta - magyar volt itt minden berek. De sorsunkra keresztet raktak, arra szegezték életünk. Neveztek bennünket botornak. Nem fájt senkinek: vérezünk. Vonatkerék csattog alattam, az ismerős táj fut elém. Véres felhő kúszik az égre, vak fájdalom hasít belém. Kopik minden, sorvad az élet, bár magyar szíved még lobog. Farkascsorda üvölt körötted. Fogyogatnak a rokonok. Sötét jövő. Árva, magányos lélekkel járom utamat. Szívem nehéz, akár a sírkő, vergődik, de még fut, szalad. Emlékeim mind menekülnek, keserű sírás fojtogat. Kifosztott vagyok, komor arcom senki földje. Fut a vonat. Imádságok szakadnak számról: Uram, emelj föl - adj erőt - hittel tündöklő palotádba, engem, a reményt kergetőt. Emelj! Szemem láthassa újra a visszatérő hadakat, s éljenekkel virágozzuk fel a falut és a falakat.
