Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - MARGÓ - „Csupán annyira botrányos, mint egy dadaista vers”
92 MAEGÓ pásztó írót, aki így végre egy kis zenéhez jut - éppen egy Budapest nevű városban), a leíró kategóriától is elég messze esik (noha sok igazság is van benne), s végletesen sarkított, abszurdba hajló túlzásai miatt evidensen nem tesz jót a fent említett, mérgezett légkörnek, olaj a tűzre -, s mintha azt mondaná: utánam az özönvíz. Csakhogy az ő özönvize már megvolt; ő van az „özönvíz” után. S ezt nem kellene elfelejteni, amikor a hazával kapcsolatos nyilatkozatait minősítjük. Valamint azt sem, hogy ez a felettébb sértődékeny haza evvel és mindennel, ami ehhez kapcsolódik, még mindig nem nézett szembe - a történelmi photoshop országa vagyunk. Németh Zoltán: Nem is értem, mi a botrányos a Kertész Imre-interjúban. Vagy úgy is lehetne fogalmazni: csupán annyira botrányos, mint egy dadaista vers. Ez a hang, amelyet itt színre visz a Nobel-díjas író, ismert és sokat alkalmazott eljárás eredménye, főként az osztrák és a német irodalomban jellegzetes. Kelet-Közép- Európában már kevésbé, sajnos, de tapasztalatom szerint ezen a téren a magyar literatúra a környező irodalmak előtt jár. Persze kontextuális kérdés ez is. Aki számára a líra kimerül valamiféle hangsúlyos-rímes pátoszban, annak számára a dadaista vers valószínűleg botrány és szentségtörés lesz. Ebből a szempontból ez az interjú nagyszerű tükör, amelybe pillantva önmagunkra láthatunk rá. Nekem egészen más problémáim vannak az inteijúval, annak egyes állításaival. Egészen viccesnek érzem, hogy valaki kijelenti önmagáról - mivel a kérdéses korszakban minden kiadó állami kézben volt -, hogy egyetlen magyar könyvet sem olvasott el az 1948-1988 közötti időszakból, sem Pilinszky, sem Nádas, sem Nemes Nagy Ágnes, sem Ottlik, sem Esterházy, sem Mészöly Miklós műveit nem ismerte. Ezzel nincs mit hivalkodni, finoman fogalmazva. És nem is hiszem el. És nincs mit hivalkodni Berlinnel sem. A kérdés inkább az, hogy egy jelentős, nagy formátumú író és gondolkodó miért érzi szükségét az ilyen kijelentéseknek. A politikai stratégia szimpatikus, egyértelmű és kérlelhetetlen demokratizmusát az ilyen sznob és parvenü megjegyzések gyengítik és mellékvágányra kényszerítik. Persze mindezt ironikus-játékos gesztusként is felfoghatjuk, hiszen akkor ezek szerint a szerző a Sorstalanságot sem olvasta újra a megjelenése utáni évtizedben, vagy ha igen, következetesen csak kéziratból... Parti Nagy Lajos: Ez az interjú, hogy finom legyek, nem tartozik a jelentős Kertész-interjúk közé. Rosszkedvem lett tőle, az engesztelhetetlen rosszkedvétől, a tónusától, a jogos, számomra mégis szívszorító sértettségétől. Radnóti Sándornak teljesen igaza van. Azt gondolom, Kertész Imre egy nagy magyar és európai író, függetlenül attól, hogy minek tartja magát és minek nem, illetve minek tartják a hackemácik meg a kommentek olykor rém züllött anonímandjai. Szeretném, ha nem ilyen interjúkat adna, de megértem, hogy nyolcvanévesen ilyen interjúkat ad. Hogy erre jutott. Egyébként az interjú se nem tabusértő, se nem leíró. Semmi olyat nem mond, amit ne mondott volna már korábban is Kertész Imre, eltekintve a fürdőszobában hallgatható rádiótól meg az általa el nem olvasott, mert államilag támogatott könyvektől, tehát bizonyos személyes emlékektől. Viszont Budapest, ahogy az ország, valóban zíillik le, valóban egyre kevésbé élhető, bár közelről nézve azért él
