Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Kulcsár Ferenc: Ki is hát ez a Szivárvány lovag? (Csóka Ferenc: Szivárvány lovag kalandai)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 85 hogy a hiábavalóság és megvetés kétes elegyéből valami hiteleset hozhasson létre. Az utolsó farkas pedig kétségkívül hiteles alkotás, a hiábavalónak tűnő művészi erőfeszítés grandiózus emlékműve. (Magvető, Budapest, 2009.) Szalay Zoltán Ki is hát ez a Szivárvány lovag? Csóka Ferenc: Szivárvány lovag kalandjai; Szivárvány lovag újabb kalandjai; Szivárvány lovag legújabb kalandjai „Tél apó végigszáguldott erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, s csillámlófehér kárpittal vonta be a világot. Nem elégedett meg müvével azonnal. Hol süvítő hóviharral igazított rajta egyet-egyet, hol sűrűn szállingózó hócsillagocskákkal próbálta szebbé, hangulatosabbá varázsolni az összképet. Nagy sokára aztán, a jól végzett munka tudatában, elnyújtózott szikrázó jégtrónján. Önfeledten gyönyörködött a csodás látványban. Nem így szegény őzike! Éhségtől, fagytól elgyengült sovány testét alig-alig bírta mozdítani. Hiába kutatott napok óta élelem után, a méteres hótakaró mindent elrejtett előle. Százszor is elhatározta: ledől a hideg, végtelen paplanra, és alszik, alszik... De erős életösztöne újra és újra birokra kelt a csüggedéssel. Tudta, egyszer majd ismét madárdaltól visszhangzik az erdő, napsugárban tündöklő patakok zubognak a hegyekben és tarka ruhát ölt a mező. Addig kellene valahogy kihúznia... Lent a völgyben gyengécske fény derengett. Az ember fénye. Azé a lényé, aki köztudottan kiszámíthatatlan. Ha úgy tartja kedve, halált küld az erdő népére, ha úgy, enni ad neki. Most vajon mit gondolhat? Körülkémlelt. Hó, mindenütt hó. Szelíd, bánatos fejecskéje egyre gyakrabban fordult a távoli fény felé. Mit veszíthet még egyáltalán? Vagy segítenek rajta, vagy... Összeszedte maradék erejét és elindult. A völgyben megbúvó házacska meleg szobájában Hajnalpír gubbasztott a virágmintás szőnyegen. Körötte játékok hevertek szerteszét. Volt ott kard, favitéz, faragott állatka, megannyi születésnapi ajándék. A fiúnak mégsem volt jókedve... Unta a sok lélektelen tárgyat. Valami másra vágyott. Felállt, az ablakhoz lépett. Pisze orra hegyével megolvasztotta a jégvirágokat. Hirtelen visszahőkölt. Az üveg másik oldalához szintén egy orrocska nyomódott!- Őzike... — suttogta remegő hangon. — Hogy reszket szegény... Nem habozott. Sietve szélesre tárta az ablakot. Szerencsére a hó majdnem a párkányig ért, így könnyedén besegithette az állatkát. Az őzike reszketve álldogált a furcsa helyiségben. Nem érdekelte a jövő. Csak élvezte, élvezte a meleget... Miután becsukta az ablakot, Hajnalpír óvatosan térdre ereszkedett, s kedvesen rámosolygott vendégére. Tekintetével lágyan végigcirógatta az őzikét. Az meg őt nézte... Értették egymást.”
