Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
.... életem egyik legszebb kalandja' 15 galmaznék, importált nyersanyag, amelyet azután a legkreatívabb, legtehetségesebb magyar költők és prózaírók olyannyira magyarrá gyúrtak, hogy az idegen eredetnek nyoma sem látszik rajtuk. A nyugatmajmolás vádja, amellyel egyszer a nemzeti konzervatívok, máskor a dogmatikus marxisták, vagy egynémely népi író és irodalmár, illetve a modem magyar irodalom színejavát illetik, egyáltalán nem helytálló. Hiszen bizonyos értelemben minden irodalom, még az irodalmi „nagyhatalmak” irodalmának a kilencven százaléka is - követő irodalom. Az európai irodalmaknak, minimum a reneszánsz óta, van egy olyan (persze, koronként változó) egyezményes irodalmi-művészeti jel- és jelképrendszere, amelyben az irodalom nemzeti jellege nem szűnik meg, legföljebb oly módon oldódik föl benne, hogy a maga nemzeti partikularitásaival közben át is színezi ezt az egyetemes formanyelvet. Lehet, hogy ez a nemzeti jelleg Ady líráján vagy Móricz prózáján markánsabban mutatkozik meg, mint Pilinszky költészetén vagy Füst Milán művein, de ez a művészi értékeiket illetően se nem oszt, se nem szoroz. A nemzeti (s egy nemrég letűnt korszakban az osztály) jelleg túlhangsúlyozása sok esetben menlevél lehetett a dilettánsoknak és féltehetségeknek. Ha pedig ez a szemlélet hátszelet fogott valamely totalitárius diktatúra hatalmasaitól, felmérhetetlen károkat volt képes az irodalomban okozni. Kolosváry Borcsa Mihály emitt, Révai József és egy időben Lukács György amott. Hangsúlyozni szeretném tehát, hogy az én szótáramban a követő (magatartás) nem a másodrendűnek vagy az epigonnak a szinonimája. Mészöly Miklós e- gyik naplóbejegyzésére emlékeztetnék itt: az irodalom végül is nem találmánybejelentő hivatal. Tudjuk azt is, hogy a magyar irodalom 1919, illetve 1920 óta nem pusztán a magyarországi irodalmat jelenti. A trianoni békeszerződés következtében nagyszámú magyar ajkú lakosság került az új országhatárokon kívülre, ahol hamar megszervezte irodalmi és művészeti társaságait, szövetségeit, lap-, folyóirat- és kiadói hálózatát, nemegyszer mostoha körülmények és feltételek között. Cseh/szlovákiai, romániai és jugoszláviai magyar irodalomról beszélni lehetséges és részben indokolt is, de csak mint olyan sajátos entitásokról, amelyek az egyetemes magyar irodalom részei, s amelyet minden tudományos leírásnál találóbban fejez ki Illyés Gyula metaforikus ötágú sípja. E dolgozat írója számára evidencia, hogy minden magyar nyelven írott belletrisztikus szöveg az egyetemes és oszthatatlan magyar irodalom része. A nyelv, melyen valamely vers, prózai vagy drámai szöveg íródott, meghatározó jelentőségű a tekintetben, hogy mely nemzeti közösség irodalmában van a helye. Az irodalmi mű nyersanyaga, vagy ha úgy tetszik, a létmódja, a nyelv. Földrajzi, származási, etnikai szempontok ehhez képest mind másodlagos jelentőségűek. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy az úgynevezett határon túli magyar irodalmak nem vizsgálhatók csak önmagukban, hanem mindig az egész magyar irodalom függvényrendszerében. Csak igy kerülhetők el az egyoldalú minősítések, regionálisan értékes és fontos művek indokolatlan esztétikai túlbecsülése. Mert távolról sem biztos, hogy a regionális kontextusban kiemelkedőnek tekintett műveknek
