Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
16 Grendel I ajos ugyanilyen megbecsülés jut ki az egész magyar irodalom kontextusában. A regionális értékek túlbecsülése, álljon bár mögötte a legnemesebb nemzetvédő szándék, ugyanolyan értékzavarokat okozhat, mint a kommunista rendszer idején, különösen annak első felében, a határon túli magyar irodalmak iránt hivatalosan is megkövetelt közöny vagy hallgatás miatt. Ez a dolgozat a határon túli magyar irodalmak (mint külön entitások) áttekintésére nem vállalkozott. A rendszerváltás óta semmi akadálya nincs annak, hogy egész magyar irodalomban gondolkozzunk, hogy a magyar irodalmat politikai határokon átívelő egyetlen nagy entitásnak tekintsük, amelyben állampolgárságától vagy lakhelyétől függetlenül mindenkinek egyformán jut hely, aki szépirodalmat magyar nyelven ír. Van, akinek előkelőbb hely jut benne, van, akinek kevésbé. A könyvemben említett, vagy a részletesebben tárgyalt határon túli szerzők helye a 20. századi magyar irodalom legjobbjai között magától értetődő és megkérdőjelezhetetlen. Megkérdőjelezhetők esetleg a válogatásom szempontjai lehetnek. Némileg más szempontú megítélés alá esik az emigráns magyar irodalom. A húszas évek első felében Kassáknak és körének a folyóirata, a Ma, Bécsben jelent meg. Kassákék azonban hamarosan visszatérhettek Magyarországra; emigrációjuk rövid közjáték volt csupán. A moszkvai kommunista emigránsok irodalma a sztálini perek során elpusztított Barta Sándor, a kétségtelenül tehetséges és írói vénával megáldott Illés Béla, valamint a gulágot megjárt, s csak idős korában hazatelepült Lengyel József kivételével, számottevő értékkel nem gyarapította a magyar irodalmat. Nem úgy, mint a kommunista diktatúra elől hazájukat elhagyó számos költő és író, különösen a fiatalabb korosztályokhoz tartozók, akik életmüvüket a hazai irodalmi élettől elszigetelve építették föl Nyugat-Európában és a tengerentúlon. Ők a- zok, „akik pusztán írók akartak lenni, magyar írók külföldön, amellett, hogy a polgári életben szakemberként végezték a munkájukat”. (Béládi Miklós-Pomogáts Bé- la-Rónay László: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Bp. 1986. 54.o.) „A nyugati magyar költészet [...] költőinek munkássága [...] más utakon jár, mint a hazai vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar líra. Erősebben hatnak reá a nyugat-európai, illetve amerikai irodalom jelenkori törekvései, sőt költői kísérletei. A nyugati diaszpórában élő magyar költő feladatának tekinti, hogy mindazt, amit a modem francia, angol vagy amerikai költészetben megismert, integrálja saját költői világába, a magyar líra szerves részévé tegye.” (uo. 227.o.) „Az 1945 utáni magyar líra kétségkívül leglátványosabb újítását [...] annak a neoavantgárd ihletésű konkrét költészetnek a megjelenése ígérte, amelynek legkövetkezetesebb képviselői a párizsi Magyar Műhely körül csoportosuló alkotók voltak. Papp Tibor (1936), Bujdosó Alpár (1935) és Nagy Pál (1934) fonikus, vizuális és a szövegrögzítés hagyományos tartományaiból »kilépő« alkotásai a versszerűség minden hagyományozott ismérvét lerombolva irányították rá a figyelmet a műalkotás ontológiai »elhelyezkedésének« számos olyan rejtélyére, amelyek ugyan az ötvenes években jelentek meg először a világlírában, de a művileg késleltetett re
