Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)
52 Turul Emese számára. Ennek megfelelően értelmezte Husserl a Logikai vizsgálódásokban az ‘én’-nek mint nyelvtani kifejezésnek a grammatikai szerepét is. Személyes névmási funkciójában az ‘én’-t az úgynevezett okkazionális kifejezések osztályába sorolta, így a mutatószavakhoz, az időmegjelölésekhez és a többi személyes névmáshoz hasonlóan az ‘én’-t is demonstratív kifejezésnek tekintette, amelynek folyton változó jelentéstartalmát az élőbeszédből és az ahhoz tartozó szemléletes körülményekből kiindulva lehet megállapítani. E felfogás szerint az ‘én’ személyes névmással kizárólag a „külső”, empirikus értelemben vett énre lehet utalni, amit úgy ragadhatunk meg, mint bármely más külső dolgot. Erre az énre rámutathatunk (oszten- zíve definiálhatjuk), oppozícióba állíthatjuk saját énünkkel, mint empirikusan szintén jól meghatározható tér-időbeli pólussal, megérinthetjük, szemrevételezhetjük cselekvései során. Kant fogalmi gyakorlatához hasonlóan az ‘én’-kifejezés referen- ciális használatával semmiféle szubsztanciális ego jelenlétére nem tett utalásokat. Ez a grammatikai megjegyzés egyben azt is jelentette, hogy a leírás és az episztemikus hozzáférhetőség tekintetében ekkor még nem választódott el éles határral az én közvetlen és apodiktikus valóságszférája a világ aspektuális evidenciában megjelenő dolgaitól. A filozófia kiindulópontja ezekben a szövegekben már nem a világon belüli természetes szubjektivitás élményszférája. A reflexiónak - azaz a reflexív epokhénak - az élményvilág teljes terjedelmére kell vonatkoznia. Ez azt jelenti, hogy az epokhé aktusában az akaratot önmagam felé kell fordítani, szemléletemet, ami eddig a külvilág tárgyaira irányult, és reflexió nélküli közvetlenségben megpihent azok objektívnek hitt egzisztenciáján, most úgy kell irányitanom, hogy a természetes élményfolyam medréből hirtelen kilépve a világhoz való viszonyom egészében önmagam válhassak szemlélhetővé. A tapasztalat hérakleitoszi folyamában olyan alanyiságot fedezünk fel, amihez elsza- kíthatatlanul hozzátartozik az elevenen reagáló tudati élet. Ez a tudat személyesen énszerű tudat, melynek modalitása a hozzátartozó világ minden lehetséges reprezentációjára kiterjed. Ugyanakkor azt is felfedezzük, hogy az érvényességében megragadott világ mint birtokolt világ, nem a tevékeny tapasztalat világon belüli én-jéhez tartozik. Az önreflexió aktusán keresztülhaladó gondolat elháríthatatlanul beleütközik a reflektáló én és a reflektált én, a világfeltárás és a világ közt fellépő differenciába, ám mindjárt azt is hangsúlyozza, hogy a reflexióban ennek a differenciálódásnak a rejtett forrása is napvilágra kerül: a reflexióban hírt ad magáról a szakrális szubjektum Hamvas Béla megfogalmazásában. A szakrális szubjektumot semmiféleképpen sem olyan általában vett szubjektumként kell elgondolni, ami a figyelem fókuszába kerülve ne válhatna objektummá, miként azt egykor Kant állította. Az egymásra rétegződő reflexiós aktusok során a szakrális szubjektum éppen hogy objektum formát ölt, működő és teljesítő mivoltában. Objektiválódása és megmutatkozása ellenére a szakrális szubjektum anonim marad. Az önreflexió ismeretelméleti értelemben meghatározható szerepét így kétségtelenül abban jelölhetjük meg, hogy az iteráció fokozatain áthaladva felszínre hozza és megőrizze ezt
