Irodalmi Szemle, 2010

2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)

A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény

51

eközben csak a testek változnak. A lélekvilág egyetlen lélek, amely fényként áll a testvilág mögött, s minden egyes létrejött lényen, mint ablakon át-csillan. Az ablak minőségétől és nagyságától függően több-kevesebb fény hatol a világba. A fény maga azonban változatlan marad”.35 Weöres Sándor Grádicsok éneke című versciklusának záró darabja szintén a folyamatosan zajló metamorfózis jelleget érzékelteti a makrokozmoszban, ami a mikrokozmoszban is tükröződik. Párhuzamban érzékelteti a „testvilág”-ot:

Vagy azért kell-e élnem, hogy haldokolva, kedvét messziről sóvárogjam kiszakadtan, örvényben ingva nézzem, mily diadalmenetként vonúl, nem nőve-fogyva, mozdulatlan! és a „lélekvilág”-ot:

A változó világon

átnyúlva szakadatlan,

fürdőm oly végtelen harmóniában,

mit a művészi álom

nem rögzíthet szavakban,

belőle a versben szilánk van.

Ez a szünetlen élmény

eltávolít a földtől,

fejemet kéken-túli égbe ásom,

többé már nem remélvén

táplálékot göröngytől,

zord idegen lett boldog vallomásom.

Nem gyarapodni többre,

nem élni, oda vágyom,

honnan hűségesen kísér szerelmem,

izzón olvadni benne,

legyen szabadulásom

attól, mi én, s nem az ő tükre bennem.

A költészetben hangot kapó külső és belső világtér átlényegülései az egy-én tudattartamában nemcsak az individuális szabad akarat teherpróbája, hanem a személyes létezés elrendezettségének megnyilvánulása. A transzcendentális fordulat előtti müvek elgondolása szerint a filozófiai analízis anyagát az empirikus világban tapasztalatokat szerző én élményei képezték, pontosabban azok az élmények, amelyek a megjelenés semleges struktúráiként bomlottak ki, és amelyek a természettel való kölcsönhatásban mintegy elkerülhetetlenül adódtak az ember