Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
14 Grendel Lajos (át)alakul, változnak kifejezésformái, olykor új műfajok keletkeznek benne. Persze, a felső határ a csillagos ég, de ma már azt is tudjuk, hogy a csillagok nem fölöttünk vannak, hanem körülöttünk. Ha nem így volna, Danténak vagy Dosztojevszkijnek rég a szemétkosárban lenne a helye. Az irodalomtörténet nem üdvtörténet. Ami az emberi egzisztencia mélyén van, nem változik, legföljebb koronként más-más arcát látjuk, és más-más vonzata érdekel bennünket. Ugyanabban az irodalomtörténeti korszakban a lét más arca mutatkozik meg Weöres Sándor és megint más Pilinszky János vagy Juhász Ferenc költészetében. Teljességgel értelmetlen, végső soron megtévesztő és improduktív lenne azon spekulálni, melyikük létképe a hitelesebb. Az irodalom nem sportág, amelynek eredményei mérhetők lennének. Bizonyossággal csupán azt állíthatom, hogy az egyik költő engem jobban megszólít, mint a másik kettő. Másokat viszont más szólít meg inkább. De abban nagy valószínűséggel egyetértünk, hogy (napjainkban) Szabolcska Mihály versei egyikünket sem szólítanak meg. Egyszerűen azért, mivel nem közömbös a számomra, hogy az emberi egzisztencia paradoxonaiból valamely irodalmi mü szerzője mennyit és milyen nyelvi hatásfokon ragad meg. így aztán ebben a könyvben kénytelen voltam olyan müveket is szeretni, amelyeket máskülönben nem szeretek. A perspektíva, amit választottam, rákényszerített erre. Az egzisztenciális szemlélet primátusa a magyarázata annak is, hogy az avantgárd és a neoavantgárd, Kassák Lajos életművét kivéve, viszonylag kis terjedelmet kapott áttekintésemben. Tandori Dezső szövegeit, Szent- kuthy Miklós Prae-jét pedig, Esterházy Péter némely müvével együtt, olyan, a szó legjobb értelmében vett magas művészi színvonalú kihívásnak látom az egzisztenciális (tehát nem egzisztencialista!) irodalommal szemben, amelynek a hatása a kortárs líra és epika beszédmódjának kiformálására ma már aligha vitatható. A 20. századi magyar irodalom, minden vitathatatlanul nagy teljesítménye ellenére, a világirodalom számottevő modernista áramlatait, azok változásait, átalakulási irányait nem befolyásolta. Nagy formátumú alkotóink vannak szép számban, ám olyan, a nemzeti irodalom kereteit túllépő, világirodalmi jelentőségű korszakos lírikusaink és prózaíróink, mint Pound, Pessoa, Eliot, Michaux, Char, Kafka, Joyce, Proust, Musil és még sokan mások, nem voltak. Hogy lehettek volna, mint Ady, a kései Krúdy, Szentkuthy Miklós vagy Weöres Sándor? A magyar irodalom külföldi fölfedezése tulajdonképpen a legutóbbi negyedszázadban történt meg. Igaz, mindjárt visszamenőleg is, egészen Kosztolányiig és Máraiig. Szentkuthy Miklós Prae- jére, mint a formabontó epika egyik nagy művére, ötven évvel a megjelenése után csodálkoztak rá Franciaországban. A magyar irodalomnak ez az örvendetes, ámde kései külföldi sikere nem változtat azon a tényen, hogy a magyar irodalom lényegében véve követő irodalom, európai középhatalom. Vannak szimbolista, impresszionista, avantgárd, tárgyias stb. költői, van benne nagyrealista regény, lélektani regény, tudatregény, egzisztencialista regény, nouveau roman, de ezeknek az irányzatoknak, iskoláknak, műfajtípusoknak egyikét sem magyar író találta ki. Mindegyik importcikk, vagy inkább úgy fo
