Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
.... élelem egyik legszebb kalandja' 13 lomba című könyvéhez köti a mai irodalomtörténet-írás. Mindkét könyv 1986-ban jelent meg, melyek közül az előbbi - véleményem szerint - a modernizmus korszakát lezáró mű, míg az utóbbi a posztmodemnek, ha nem is nyitánya (hiszen posztmodemnek tekinthető müveket Esterházyn kívül mások is publikáltak már korábban), de mindenesetre máig érően legreprezentatívabb műve. Száz esztendő. A 19. század végétől az 1980-as évekig. Mi történt a magyar lírában és prózában ebben a száz évben? Kik a modem magyar irodalom legfontosabb szerzői és melyek a legjelentősebb müveik? Nem az írói életművek (mint olyanok) az érdekesek számomra, hanem a lírai és epikai beszédmódok változásai. Nem az írók életrajza, hanem a szövegeik. Ezért az olyan szerzők munkásságát, akik mind a lírai, mind az epikai münemben kiemelkedő teljesítményt hagytak ránk (Kosztolányi, Füst, Babits), két különálló fejezetben tárgyalom. Vannak, akiknek nagyobb terjedelem jutott, vannak, akiknek kisebb. A legrészletesebben azoknak a lírikusoknak és prózaíróknak a munkásságát elemeztem, akiknek a beszédmódja és poétikája a magyar irodalom alakulástörténetére, véleményem szerint, a legnagyobb hatással volt. Vagy akik valamely időszak reprezentatív alkotói. De akiknek kisebb terjedelem jutott a könyvben, őket sem tekintem másodlagos jelenségnek. Ez a terjedelmet illető eltérés itt nem értékbeli vagy minőségbeli kisebb rangot jelez. Jékely Zoltán vagy Kálnoky László nagy versei semmivel sem alábbvalóak József Attila vagy Weöres Sándor nagy verseinél, ahogy a nagyobb terjedelemben tárgyalt Mészöly Miklós sem „nagyobb” író, mondjuk, Ottlik Gézánál vagy Kertész Imrénél. És a tucatnyi vagy annál is több nagy novellistánk?... Miről árulkodik hát ezeknek a nagy költőknek, íróknak a beszédmódja? Ha az irodalmat a létről szóló egyik lehetséges beszédnek tekintjük, márpedig én annak tartom, akkor minden olyan nyelvet-írói beszédet, amely képes a banálison túlit, a felszínen, a láthatón túlit, vagyis az emberi egzisztencia mélyebb struktúráit láttatni, korszerű beszédmódnak tekintem, függetlenül attól, hogy a mü szerzője milyen stílusirányzatnak, filozófiai vagy lélektani iskolának, netán ideológiának a híve. Más szóval, számomra minden ideológián és stílusiskolán túl, a művek vizsgálatánál - legyen az vers, kispróza vagy regény - a legelső szempont az volt, van-e a műnek egzisztenciális tétje, képes-e és mennyire elmozdulni a partikuláristól az egyetemes felé, képes-e az egyeditől az általánosba eljutni. Egzisztenciális tét nélkül az irodalom csupán ártalmatlan játék, privát szórakozás, vagy ahogy Petri György fogalmazott a kilencvenes években: hosszú mükörmök lilára lakkozása hímnős budoárokban. A modern magyar irodalmat is, mint minden fejlett irodalmat minden időben, az egyenrangú beszédmódok pluralizmusa jellemez, olyan sokszínűség, amelyben, persze lehet valamely színt jobban kedvelni a többinél. De a személyes ízlést vagy irodalmi vonzalmat értékhierarchia alapjául megtenni a végeredményt illetően legalább annyira kétséges kimenetelű, mint az irodalmi folyamatokat valamely eszmerendszer csőlátásával ítélni meg. Főképpen ezért beszélek alakulástörténetről fejlődéstörténet helyett. Az irodalom nem fejlődik, csupán
