Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - Gál Sándor: Az egy és az egész IV. rész Kincses Komárom (1)
22 Gál Sándor az egyenrangúság határozta meg. A szorgalom, a tudás, a megszerezhető ismeretek lehetősége által. Itt, ebben az intézetben egyszeriben a legjobb tanulók közé emelkedtem, holott fele annyit sem tanultam, mint annak idején a szlovák iskoláimban. Egyszerű és világos volt minden. Értettem - és ez egyáltalán nem túlzás - s élveztem mindazt, amit tanulnom kellett. A „kellett” nem is fedi pontosan a lényeget, mert akartam a tudást. Minden porcikámmal akartam! Holott akkor még nem ismertem fel magamban - bár ösztöneimben jelen lehetett már - a tudás szépség é t. A lényeg - úgy hiszem - az volt, hogy a megismerés már önmagában is örömöt szerzett. És mellé még büszkeséget is! S ez vonatkozott mindenre. Az általános és a szaktárgyakra egyaránt. Hogy például mi a szimbiózis, mik az ami- nosavak, a fehéijék, a baktériumok, s hogy együtt miként vannak jelen a természetben, s hogy miként működnek... Olyan tartományok mélységei tárultak föl előttem, amelyek nemcsak hasznosak, csodálni valóan szépek is voltak. Létezésükkel és hasznosságukkal együtt. Az állattenyésztés, a növénytermesztés egy-másra épülése, logikája, szervezése és szervezettsége is ugyanúgy vált - a megismerés révén - valóságom részévé, ahogy az egykori otthon játszott játékok. S nem csupán a fogalmak szintjén, hanem a gyakorlatban is. Hiszen az elmélet mellett a gyakorlati tennivalókat is el kellett sajátítani. A lópatkolástól kezdve - ami nem is akármilyen művészet - mondjuk a biokémiai kísérletekig. Rövidre fogva: mindez érdekelt és foglalkoztatott, hiszen mezőgazdászként majdan ez lesz kenyérkereső munkám. Elég idős voltam akkor már ahhoz, hogy lehetőségeimet tudomásul vegyem. Mondom ezt annak ellenére, hogy akkor már minden gondolatom az irodalom, az írás irányába kötelezett el. Naponta írtam verset, olykor többet is. Az iskola körül szép, gondozott park terült el, odajártam, s egy jól elrejtett pádon ülve, térdemre fektetett noteszba írtam a verseket. Ezekből nagyon kevés maradt meg, mert padtársam, Léka Lajos, akinek oda adtam a késznek gondolt költeményeket olvasásra, a világ legvéresebb kritikusának bizonyult: amelyik vers nem nyerte el a tetszését, gátlástalanul összetépte, s a szemétkosárba dobta. S nekem még csak meg se fordult a fejemben, hogy e vérengzés ellen tiltakozzam. Később azonban megváltozott a helyzet. Az ötvenes évek derekán - talán 54-ben, vagy 55-ben - az Új Ifjúság, a Dolgozó Nő, a Szabad Földműves és az A Hét - akkor még ez volt a hetilap címe - olykor-olykor már egy-egy versemet közölte, ami által padszomszédom kritikai működését beszüntettem. Természetesen abban a közegben a lapokban megjelent verseim kisebb-na- gyobb visszhangra találtak pro- és kontra egyaránt. Például osztályfőnököm - egyben magyartanárom -, Fölöpp Rezső bácsi tetszését ezek a korai verseim nemigen nyerték el és meg. Az ő mértéke Arany és Ady költészetének különös egybefogása - egybehangolása? - volt. Elém is ezt tette meg követendő példának. Ezt még el is fogadtam volna, csupán az volt a baj, hogy - akkor még - sem Arany, sem Ady verseit nem olvastam, nem ismertem. Hogy helyesbítsek: szlovák gimnazista koromban egy szlovák nyelvű világirodalmi antológiában ( Výber zo svetovej literetúry)
