Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
életem egyik legszebb kalandja" II ez az avantgárd hőskoráról. Már csak ezért sem volt meggyőző Bori Imre igyekezete, hogy az avantgárdot tegye meg egy új irodalmi időszámítás kezdetének. (Az viszont már jelenkori irodalomtörténet-írásunk egyik mulasztása, hogy a magyar avantgárd másik, hatvanas-hetvenes évekbeli felfutását sokszor még ma is marginális jelenségként kezeli, holott ez az új avantgárd a magyar líra századvégi paradigmaváltásában, illetve annak előkészitésében fontos szerepet töltött be.) Másfelől nagyfokú türelmetlenségre és elfogultságra vallana, ha e század nem modernista, a 19. századi poétikákat követő műveit mindenestül értéktelenségben marasztalnánk el, amint azt a marxista irodalomtörténet-írás tette. Ez az elmarasztalás elsősorban regényírókat sújtott, s többségük „lektűrködésben” bizonyult az igazán nagyokhoz képest kisebb fajsúlyúnak. Nagyjából - egészében joggal. De Tonnay Cecil Emberek a kövek között és A régi ház című regényét, Bánffy Miklós regénytrilógiáját, de még Zilahy Lajos, Komáromi János, Wass Albert vagy Nyírő József minden regényét sem nevezném lektűrnek, Móra Ferencről nem is beszélve, akit egy, az enyémnél teljesebb irodalomtörténetben külön terjedelmes fejezet illetne meg. S az is igaz, hogy a kanonizált, a klasszikusnak elfogadott íróink sem vetették meg mindig a lektűrt, hogy itt most csupán Móricz Zsigmond és Márai Sándor nevét említsem. Az is nyilvánvaló, hogy egy más szemléletű és indíttatású irodalomtörténetben főszereplőkké léphetnének elő azok a költők és írók, akik a népi írók mozgalmát megszervezték és működtették vagy e mozgalomhoz hol lazább, hol szorosabb eszmei szállal kötődtek (Szabó Dezső, Erdélyi József, Sinka István, Gulyás Pál, Kodolányi János, Veres Péter, Szabó Pál stb.). Egy teljes irodalomtörténetből nagy balgaság lenne kirekeszteni őket, s hogy méltatásuk és műveik számbavétele ebből a könyvből mégis hiányzik, annak az a magyarázata, hogy a nevezett írók és költők - véleményem szerint - elzárkóztak lira- és prózapoétikáikban új kifejezési fonnák és beszédmódok keresésétől. Tradicionalisták voltak, ha egészen más szándékkal és indíttatásból is, mint a két világháború közötti korszak lektürírói. A Gyepsornak, a Számadásnak vagy Kodolányi János novelláinak és néhány regényének azonban így is a 20. századi magyar irodalom reprezentatív művei között van a helye. A modern magyar irodalom nyelvi és poétikai hatáspotenciálját tartva szem előtt, a hagyományosan a népi írók közé sorolt alkotók közül azok érdemesek kitüntető figyelemre, akiknek a poétikája, tradicionalista karakterük ellenére, más paradigmák felől is relevánsán értelmezhetők, mint Németh Lászlóé, Illyés Gyuláé, Tamási Ároné s később Juhász Ferencé, Nagy Lászlóé, Csoóri Sándoré vagy Kormos Istváné, jóllehet némely müvükben a nyelv, az irodalmiság valóban csak „cifra szolga”, az irányzatosság szolgája. Arra pedig, hogy a népi paradigma korunkban is képes megújulásra, egyebek mellett Szilágyi István és Gion Nándor regényei vagy éppen a Szajla-verseket író Oravecz Imre lehet az irányadó példa. Irodalomtörténet-írásunk közmegegyezéssel a Nyugat 1908-as elindítását tekinti korszakhatárnak, a modernizmus nyitányának. Ám ez nem volt mindig ennyi
