Irodalmi Szemle, 2010

2010/12 - Aich Péter: A dosszié

86 Aich Péter titkos lenne, s ha ilyen mégis szóba kerül, akkor inkább az angoloknak nyújtott anyagi segélyt szokták emlegetni. Mert Anglia helyzete sem volt éppen egyszerű, ez Churchillnél nyomon követhető. És alig kerül szóba a nyugati hadviselés óva­tosabb, emberkímélőbb módja is (ez alól az elvi emberkímélő harcmodor alól csak a normandiai partraszállás volt kivétel, ahol - a harci cselekmények logikájából kifolyólag - eleve nagy veszteségekkel számoltak). Mindamellett nem lehet eléggé hangsúlyozni a borzalmas tényt, mennyi em­beréletet követelt a II. világháború — s itt most kizárólag a harctérre gondolok. A Hitler-dossziéban ez is demagóg propagandaként, csúsztatásként jelenik meg - s ez is fölveti a gyanút, hogy bizony Sztálin is szeretett hazudni önmagának, hogy a valóság (illetve amit annak állítottak be) az elképzeléseihez, kívánságaihoz minél jobban igazodjon. „1944 tavaszán a keleti fronton harcoló német csapatok veszte­ségei addig ismeretlen méreteket öltöttek” - így a dossziéban. És „a német nép előtt eltitkolták a veszteségek mértékét". Úgy hangzik ez, mintha a német vezetés föl- háborító módon azt titkolta volna el, amit pedig a német népnek elemi joga lett vol­na tudni (egy diktatúrában!). Pedig ebben semmi meglepő nincs: egyrészt valóban rettenetes mészárlás folyt (mindkét oldalon), másrészt amikor további áldozatokat kívánnak, nem szoktak a veszteségekkel példálózni. Ezzel akkor szoktak előhoza­kodni, amikor az ellenséget meg lehet vádolni. Ráadásul nagy különbség, ha ugyan­azt győztesként vagy vesztesként tesszük: a győztesnek mindig hősi halottai van­nak, a vesztesnek pedig a harcból kiiktatott gálád gyilkosai. Az ilyen beállítás annál otrombább, hogy Sztálin hadvezetése mennyire pazarlóan bánt az emberekkel, a veszteségek taktikai meggondolásokban sosem számítottak, s a szovjet haditudósí­tásra sem éppen a veszteségek szétkürtölése volt jellemző. Persze, Sztálin szem­rebbenés nélkül áldozta föl katonái életét, még saját fiát sem volt hajlandó kiváltani a német fogságból. Az emberélettel egyébként is „nagystílű-en” bánt mindig, végül hozzáállásának megfelelő cinizmussal megállapíthatjuk, hogy megtehette ezt: ilyen téren is nagyobbak voltak a tartalékai. A Hitler-dossziéhoz a közreadók terjedelmes utószót csatoltak. Értelmezni próbálják az adott anyagot, s kijelölni megfelelő helyét úgy, hogy se túlértékelve, se alábecsülve ne legyen. A dossziéból kibontakozó Plitler-képet végül csak józan értékeléssel lehet reálisan minősíteni. Nem könnyű feladat ez, hiszen egy véreskezű diktátorról van szó, s ez minden normális emberben utálatot kelt, az érzelmek vi­szont könnyen befolyásolják az ésszerű ítéletet. Míg J. Fest Hitler-biográfíájában (ez 1973-ban jelent meg7) a Führer zsenialitás-jeleit szellőzteti, a közreadók idézik B. L. Hart könyvét 1948-ból4, ahol a szerző megállapítja, hogy Hitlerben volt „a zsenire jellemző természetes adottság, de az alapvető hibák elkövetésére való haj­lam is”. Az ilyen hibák fölsorolása, hangsúlyozása bizonyára Sztálin hiúságát fokozta. Mert Hitler valóban elkövetett néhány érthetetlen baklövést, amit Sztálin, a nagy rivális, nem tudott értelmezni. Ilyen volt például az Amerikai Egyesült Ál­lamoknak címzett meggondolatlan hadüzenet (amely az USA teljes nyíltsággal való

Next

/
Thumbnails
Contents