Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (7) (Napló)
80 Kulcsár Ferenc tét jelent, akkor ebből eredően Lenin a felkent szabadító -, szóval a versekből megtudjuk, hogy Lenin hatalmas Lélek volt: Krisztus is, Isten is, tehát voltaképpen egymaga volt a Szentháromság. Igen, már gyerekkori sima pofikája is Istent rejtett, s láttán a költő lelkében jászol-példák ötlöttek vala fel, hiszen megváltócska-dicsfény terjengett felette, s talizmáni tekintete döbbentő jövendőt jósolt. Később ez az Isten és Megváltó szétvetett lábbal áll szemben a Téli Palotával, s férfikorának ifjú hevével fogja a Földgolyót, amelynek mindkét sarkát örökös jég és hó borítja, szóval kezébe veszi véres történelmével s égszínkék óceánjaival együtt a Földgolyót, egy ideig gyúrja-alakítja lenini ujjaival, összenyomja az elöregedett isteneket s a semmirekellő filozófusokat, valamint a kegyetlen és bamba cárokat; ez az új, Vörös Isten rövid és heves küzdelem után, miközben az egész világ remeg - bár ezt nem jelzik Lisszabonban a földrengésjelző készülékek -, kezével, amely éppen új forgást szab a világnak, a télikabátjáról a havat lesöpri, és a világ minden égtája felé száll mosolya; eme kimerítő teremtéstusa után néhány lépést tesz a szikrázó hólepelben, és egész egyszerű mozdulatokkal lép be a körülötte egyre növekvő tömeg szívébe - ő, a Halhatatlan. Antológiánk hiteles tanúsága szerint Lenin személyében az új Krisztus jött el, de oly közel ma még - 1917 karácsonyán hogy fel sem éri ez a nemzedék, s nem súgja szent érzések percein: Lenin! Lenin! Lenin! Pedig Lenin tette nyomán termő lombbá lettek a fegyverek, testvérekké lettek az emberek, s karácsony volt épp a föld terein: Lenin! Lenin! Lenin! Később persze már „felérte” ez a nemzedék, s utána még sok-sok nemzedék ama tényt, hogy új Krisztus jött a világba, hozsánna néki, hozsánna, hiszen a szava a teremtés új Igéje, mellyel átformálja a sáros, bűnös, ócska bolygót, s roppant tenyerére emelve az emberiséget, a maga képére és hasonlatosságára gyúrja azt át. Ez az Isten még a kicsiny, árva magyar jaj-patakot is a messze zengő nagy moszkvai árba tereli; megteheti, hiszen a szeméből gyémánttüz ragyog: a hit falakat ledöntő, örök világossága, s miközben vállaira veszi a jövendő, most még kopasz világot, a tribünökről a századokba mutat szentséges, teremtő keze, mint Michelangelo freskóján Istené, amint megteremti Ádámot. Lenin, aki minden isteneken túlra tágította egünket, s dörgő léptére a Szajna reszketve kicsapott medréből, továbbá jerikhós visszhangot vert a vén Westminster s az Óceán zöld üvegén rezgő ezer mérföldes árnya átfogta a Fehér Ház vak falát, ez az Isten kibontotta a jövőnket, mint duzzadt, édes emlőt, hogy megszoptassa a föld hatmilliárd fiát. Igen, ez a hideg gépember, ez a logikusan önző kalkulátor, ez a vörös cár, ez az akasztófák karmestere, ez a báránykák elvesztője Isten és Krisztus volt egy személyben, aki legjobban a gyerekeket szerette - engedjétek hozzám a kisdedeket, mondotta volt Jézus is -, s aki pribékjeinek parancsba adta, hogy minél több papot gyilkoljanak le minél több ember szeme láttára. Ennek a Vörös Istennek szentelt hát a Kozmosz Könyvek nem is olyan régen - 1977-ben - egy egész kötetnyi verset, melynek előszavából megtudjuk, hogy
