Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (7) (Napló)
Gyöngyök és göröngyök (7) 77 Ezenképpen a nyelv is kicsiny tag, de nagy dolgokra képes. Ezzel áldjuk a Teremtőt, és ezzel átkozzuk az embereket, akik az Ő hasonlatosságára lettek teremtve. Vajon a forrás ugyanabból a torkolatból csörgedezhet-e egyszerre édeset és keserűt? Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van. Mély víz az ember szájának beszéde - mindazonáltal a bölcs ember kimeríti azt. * * * Szókratész, akinek a „benseje isteni szépnek, gyönyörűnek és csodálatosnak tetszik”, védőbeszédében elmondja, hogy ezerszeres szegénységben élt az Isten szolgálata miatt, mert egyedül Ő a bölcs és Ő jelölte ki a helyét, hogy az Istennek tett szolgálata a legnagyobb jótétemény legyen az emberek számára; ezért — bár szereti bíráit, az őt halálra ítélni készülő embereket - engedelmeskedni inkább fog Istennek, mint az embereknek, még akkor is, ha százszor kell is meghalnia. .,En halni indulok, ti élni - mondja a bíráinak -, de hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az Istent. * * * Ma arra ébredtem, hogy egész éjszaka nem aludtam. írtam. Visszagondoltam rá, hogy valami módon tudnom adatott a teremtés titka, s ezt megírtam éjszaka. S törődött, elgyötört testemet elragadta újra az álom, s álmomban olvasnom adta a kegyelem, amit éjszaka írtam: az egymásba tűnés megismerő misztériumait, a világot, az Éden felé terelő akaratot. S amikor felébredtem, éjszaka volt, a lélek éjszakája. Testem verejtékben úszott, és elaludtam újra, és azt álmodtam, hogy ezután már örökre ébren leszek; hogy az ember élete örökké tartó ébrenlét. * * * Ki áll a tükör előtt? És kit néz? És ki nézi őt? Ki tör rá kire? * * * Egy emlék: fejem fölött az ég, talpam alatt a föld, és szívem még kisgyerek. A Gondviselés hegyére vizek mosta, keskeny úton megyek, templom és temető két csillaga vezet. Ifjú vagyok, boldog és reszketek, mert enyém, ami kiárad a földből, s enyém, mi az égből lepereg. Körülöttem gyermekláncfű, útifű beszél, aranyos istápszál s mézfű közt szól a szél. Sziklák merednek odafent, s én megyek, mert vár az édes képzelet. Vár a szemed, hogy felöltözzön engem, hogy ne kelljen soha nélküled lennem. Vár a kezed, hogy kezemmé legyen, s megszólalásom megszólalásod: ne legyen módunk emlékezni, sem feledni a világot. Vár a szád, hogy életünk ne legyen pusztaság, hogy ismerjelek és ismerj engem, ahogyan csak Istennek szabad ismernie magát. * * * Anyanyelvem, édes imaterem, egyetlenegy szentségtartóm, jóshelyem, az u- niverzum katedrálisában hová helyezzelek? Tornyosuló, tengerzö rejtelmeidben élek, mint örök fák odvábán méztermelő méhek.
