Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - Pomogáts Béla: A nyelvvédelem kérdéséhez - Stratégiai és taktikai megfontolások
16 Pomogáts Béla Nem először beszélek arról, hogy a magyarság regionális (tehát kelet-közép- európai) és európai (tehát uniós) érdekeinek képviselete mindenképpen hatékonyabb politikát és mögötte átgondoltabb nemzeti, regionális, európai stratégiát követel. Már szó esett arról, hogy a magyar állam gyengesége (ahogy ezt a közlekedőedények ősi fizikai törvénye is szemlélteti) mindig felerősíti a szomszédos országok nacionalizmusát, most mindenekelőtt a szlovák nacionalizmust. Következésképp igen megfontolt nemzetpolitikára és szomszédsági politikára volna szükség, és ennek nem mindig (talán csak olykor) felelnek meg azok a tapasztalatok, amelyeket a közelmúltban ezen a téren szereztünk. Többen is mondják, nem is jogtalanul, hogy a nemrég lezajlott szécsényi magyar-szlovák kormányfői találkozó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, minthogy a találkozó célja nem a vitatott kérdések megoldása (nevezetesen a diszkriminatív nyelvtörvény által okozott sérelmek orvoslása) volt, hanem annak demonstrálása (mindenekelőtt az uniós kormányok számára), hogy a két kormány tárgyalásokba képes elegyedni egymással és hajlandó csökkenteni a feszültségeket. Ha azonban a feszültségeket okozó tényezők megmaradnak, akkor a megállapodásnak nincs érdemi, legfeljebb retorikai értelme. így is történt a szlovák kormány, a szécsényi találkozón képviselt retorika ellenére, eltökélten végrehajtotta korábbi diszkriminatív terveit, a magyar kormány pedig meglepődött azon, hogy (ki tudja, hányadik alkalommal) ismét csapdába esett. Ilyen körülmények között a kétoldalú találkozóknak nincs tétjük és értelmük, ezek révén csakis a szlovák fél profitálhat, minthogy kényelmesen megnyugtathatja az európai uniós jogvédők amúgy sem túlságosan háborgó lelkiismeretét. Mindezek után talán ésszerű volna néhány javaslattal előállni a jelen megbeszélésen - nehezen teszem, minthogy hosszú évek óta hajtogatom újra és újra ezeket a javaslatokat, mondhatni, minden visszhang (és főként eredmény) nélkül. Mégis megteszem, persze bizonytalanul és kedvetlenül. Tehát: 1. Valóban ki kellene alakítani valamiféle magyar nemzetstratégiát, abban az értelemben, ahogyan annak idején Széchenyi Istvánnak volt nemzeti stratégiája (először modernizálni és megerősödni, utána függetlenné válni), Bethlen Istvánnak is volt (gazdasági és kulturális tekintetben felemelni a trianoni Magyarországot), Teleki Pálnak is volt (megőrizni a semlegességet a szomszédos nagyhatalmak összecsapásakor), Antall Józsefnek is volt (helyreállítani az ország függetlenségét és elhelyezkedni a nyugat-európai integrációban). A kívánatos nemzetstratégiának ezeket a hagyományokat kellene követnie, természetesen nem pusztán retorikában, hanem józan és következetes napi politikai intézkedésekben. 2. A kívánatos nemzetpolitikai gondolkodás és stratégia kialakításában valamiféle konszenzusra kellene jutniuk a Magyarországot vezető politikai erőknek. Nagy tévedés azt gondolni és arról beszélni, hogy erre csupán a kormányon lévő politikusoknak van lehetőségük és felelősségük: egyrészt a felelősség az egész magyar „politikai osztályra” hárul, másrészt a mai ellenzéknek min
