Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - Pomogáts Béla: A nyelvvédelem kérdéséhez - Stratégiai és taktikai megfontolások
A nyclvvédelcm kérdéséhez 17 denképpen van akkora (és egyre növekvő) hatalmi súlya (például az állami televízió irányításában, a napisajtó nagyrészében), amely egyszersmind nemzetpolitikai felelősséget jelent. A nemzetpolitika nem lehet az a tér, ahol az ellentétes politikai erők összecsapnak, mert így (éppen a szlovákiai fejlemények igazolhatják ezt) csak sérülhetnek a kisebbségi helyzetbe szorított magyar közösségek érdekei: kormányzati részvételük, önigazgatásuk, iskolarendszerük, kulturális intézményeik, végső soron fennmaradásuk érdekei. A közös nemzetstratégia kialakítása ezért elsőrendű össztársadalmi feladat, függetlenül attól, hogy ki kormányoz és ki opponál - a mai kormányzati erőből ugyanis előbb-utóbb ellenzéki erő lesz, az ellenzék pedig kormányra kerül: felelősségük ezért közös és kölcsönös. 3. Korábban is az volt a véleményem, hogy politikai hiba volt a Magyar Állandó Értekezlet intézményének megszüntetése. Természetesen jogos volt az az aggály, hogy ezeken az értekezleteken nem mindig megfelelő kérdésekkel foglalkoztak a jelenlévők, az is igaz volt, hogy a határokon túlról érkező politikai vagy egyesületi vezetők közül többen is alkalmatlanok voltak arra, hogy egy komolynak tekinthető munkafolyamat részesei legyenek, mindazonáltal az összejöveteleknek volt érdemi, szimbolikus és morális jelentőségük: egyrészt elősegítették a magyarmagyar párbeszéd nagyon is akadozó menetének rendbetételét, másrészt „kifelé” (tehát például a szlovák politikai élet felé) reprezentálták a magyar nemzeti összefogást: a kisebbségi közösségek iránt tanúsított szolidaritást, és ennek az államnemzeti nacionalizmus előretörését tekintve lehetett némi moderáló ereje. 4. Régóta beszélek arról, hogy a magyar-magyar kapcsolatok fejlesztését (legyünk szerényebbek, mostanában csupán megőrzését) nem lehet pusztán az államigazgatás és a politikai pártok képviselőire bízni - szükség van a társadalmi, mindenekelőtt az értelmiségi részvételre és felelősségvállalásra is. Ehhez azonban természetesen működőképes és erős civil szervezetek kellenek, és nagy hiba volt az, hogy a „rendszerváltozás” után (sőt már előtt) kibontakozó civil szerveződések fejlődése elakadt, mi több, visszájára fordult. Ma már olyan hagyományos és a nemzetpolitika alakításában tekintélyt szerző szervezetek, mint a Magyar írószövetség, az Anyanyelvi Konferencia és a különféle anyanyelvápoló egyesületek szinte elveszítették kormányzati támogatásukat és korábbi hatékonyságukat. A magyar értelmiség nagyrésze különben is „belső emigrációban” él, és messze kerültek tőlünk azok az idők, amikor egy Illyés Gyulának, Németh Lászlónak, Déry Tibornak, Vas Istvánnak, Nagy Lászlónak, Juhász Ferencnek egyértelmű és határozott közéleti súlya - befolyása volt. Nehéz dolog mostanában útirányokat megjelölni, igaz, talán azért létezik néhány „nemzetpolitikai prioritás” (ezeket próbáltam megnevezni az imént), amelyre figyelni lehetne. A vallató kérdések és a kívánatos megoldások azért is különösen nehezen kezelhetők, mert azt a „nemzetpolitikai válságot”, amely mára tapasztalható, nem lehet pusztán hatalomváltással (kormányváltozással) megoldani, a válság ennél mélyebben található: a magyarság tömegeinek mentalitásában, életmódjában,
