Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Tóth Elemér: Emlékképek Szőke Józsefről
Emlékképck Szőke Józsefről 57 munkádat is. És persze ismertem az általad jegyzett ( főszerkesztett) lapot, az Új Ifjúságot, amelynek lelkes olvasója voltam, mert más volt, egy picivel bátrabb, szabadabb mint a rengeteg maszlagot közvetítő többi. így hát 1962-ben, a Szabad Földműves tagjaként, örömmel vettem a meghívást a szerkesztőségedbe, hogy mint afféle parasztgyerek, vegyem át a lap mezőgazdasági rovatát. Ekkor kezdődött a barátságunk. Minden tekintetben fölkészült, a lapszerkesztés csínjával-bínjával tisztában levő embert ismertem meg benned, olyat, aki tartást adott mind az Új Ifjúságnak, mind a szerkesztőinek. Olyan embert, aki hagytál dolgozni mindenkit. Ahogy mondogattad: „Az újságíró ott kezdődik, hogy mindent meg tud és mindent meg mer írni, aki megtanítja az olvasót a sorok között olvasni, aki vállalja a saját és az emberek igazát, aki vállalja ezt a megtaposott közösséget... Akik ilyenek, azokat én is vállalom...!” Az előzőeket igazolandó, elmondok egy esetet. Az egyik riportomban a Rimaszombatban épülő cukorgyárról többek között azt találtam írni, hogy a „portán szlovákul fogadnak, az irodában csehül beszélgetnek velem, az építkezésen pedig magyarul káromkodnak... " Hatalmas botrány kerekedett belőle. Téged berendeltek a „Fehér Házba”, s amikor megjöttél, egy kicsit vert ugyan a verejték, de ezt mondtad: „ Tizenegy órakor gyűlést tartunk, amelyen részt vesz az ELVTARS is a pártközpontból. Nos, én majd lehordalak a sárga földig, de te meg ne merj szólalni. Egyszóval, bármily nehezedre esik is: HALLGASS!!! Csak így tudlak megvédeni!” A gyűlés ragyogóan sikerült. A taktikád olyannyira bevált, hogy a végén már az ELVTARS vett a védelmébe meghagyogatva, hogy a jövőben azért jobban vigyázzak arra, mit vetek papírra! Azzal elment. Te kikísérted, s amikor visszajöttél, a jól végzett munka öröme sugárzott rólad, hiszen megmentettél egy fiatal toliforgatót a jövőnek. * * * AZ ÍRÓ ÉS A KÖZÉLETI EMBER Szerettem az írásaidat. A legkisebb karcolatodnak is volt hangulata, légköre, életszaga, az elbeszélésekről, novellákról nem is beszélve. Élvezettel olvastam a Katicabogár című regényedet, ugyanúgy a Tátrai kalandot, amelyek mindegyike az Új Ifjúság hasábjain jelent meg folytatásokban. Ha olykor beszélni akartam veled róluk, legyintettéi. Ami azt jelentette: hagyjuk. Mintha féltél, sőt irtóztál volna az esetleges dicsérettől. Te viszont soha nem fukarkodtál az elismerő szavakkal, ha egy-egy versemet vagy novellámat olvastad az Irodalmi Szemlében, a Hétben vagy a Nőben. Amikor támadás ért, tanulságként vagy miheztartás végett gyakran idézted Komlós Aladárt: „ Egy-egy művet a benne megnyilatkozó emberség, a hívő vagy hitetlen, a hazafias vagy hazafiatlan, a vallásos vagy vallástalan volta miatt támadni semmivel sem bölcsebb és magasabbrendü dolog, mint az, ha, mondjuk, a tigris elhibázott teremtésnek tartja az oroszlánt, vagy viszont. Esztétikai mértékkel mérni ellenben annyit jelent, mint — hogy a képnél maradjak - azt vizsgálni, hogy az oroszlán oroszlánnak, a tigris tigrisnek jó-e, azaz hogy a művész hű-e önmagához. ” Te mindig hű maradtál önmagadhoz! Bármerre mentünk, bármerre bolyongtunk, sugárzott belőled valami sajátos em
