Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Pomogáts Béla: Közös a felelősségünk... Köszöntő az SZMÍT jubileumán - Alabán Ferenc: Az európaiság és a nyelvi önismeret lehetőségei (tanulmány)
52 Alabán Ferenc iránya két pillérre támaszkodik. Az egyik azt hangsúlyozza, hogy az Európai Unió népei közötti kétoldalú kapcsolatoknak elsősorban az adott két nép nyelvén kellene folynia, és nem egy harmadik nyelven. A másik szempont a „második anyanyelv” fogalmának népszerűsítését szorgalmazza, amelyet — a javaslat előterjesztői szerint - minden európai ember szabadon választhatna, s amely nem a nemzetiségi hovatartozás szerinti nyelv, de nem is az, amelyet a nemzetközi kommunikációban használ. Ez a különbség elsősorban a nyelvtanulás tekintetében jelent elvi választást és döntést. A nemzetközi kommunikáció nyelvét a széles körű kommunikáció szükséglete irányítaná, míg a „második anyanyelvet” - a javaslat szerint - egy sor személyes indok motiválná, amely kapcsolódhat az egyéni vagy családi életúthoz, emocionális kötődéshez, szakmai érdeklődéshez, szellemi és más további összetevőkhöz. Mindezt tudatosítva - az elmondottak értelmében - átértékelődhetnek az eddigi fogalmaink anyanyelvről, nyelvtanulásról, kulturális kapcsolatokról egyaránt. Az igényelt és kívánatos változások és megoldási lehetőségek azonban az eddig érintetlen és sérthetetlen dolgokba is beleszólnak, bevált természetes elveket forgatnak fel, holott sok mindennel kapcsolatban valóságos kételyek merülnek fel. Azzal régiónkban is egyet lehet érteni, hogy az európai partnerekkel folytatott kétoldalú kapcsolatoknak kiváltságos helyet kell biztosítani az adott országok és nyelvek prioritásának kompetenciáját illetően. Nincs mindig szükség egy harmadik (például a preferált angol) nyelv közvetítő szerepére. Nem lenne célszerű - sem kulturális, politikai, társadalmi, gazdasági értelemben - ha például szlovák-magyar, magyar-szlovák kapcsolatok tekintetében a szerződések és a járulékos meg-beszé- lések angol vagy más idegen nyelven történnének... Másrészt, filológiai tanulmányainkból tudjuk, hogy minden nyelv egyedi történelmi tapasztalat terméke, amely emlékeket, kulturális-irodalmi örökséget, egyedi készségeket hordoz, s nem utolsósorban a kulturális identitás jogos és természetes alapja. így tehát a nyelvek bizonyára semmilyen viszonylatban nem cserélhetők össze. A „második anyanyelv” esetleges szorgalmazásának és bevezetésének okán többen leszünk majd olyanok, akik joggal érzik veszélyeztetve az egyetlen anyanyelv pozícióját. Nem véletlenül, mivel szakmai tapasztalatok is alátámasztják, hogy tájainkon (különösen kisebbségi viszonyok között) egy „második” (idegen) nyelv preferálása az iskolák különböző szintű nyelvi programjaiban sokszor az anyanyelvre szánt idő korlátozását eredményezte. Figyelmen kívül hagyva, hogy anyanyelv csak egy van, melynek szerepkörét, funkcióját csak saját maga tudja betölteni és nem lehet helyettesíteni mással, vagy éppen helyzetét manipulálni - másodfokon sem. Meggyőződésünk, hogy a nyelv a szellem legigazibb kifejezése, az anyanyelv pedig a nemzeti szellem valóságos megtestesülése. Éppen ezért joggal mondható, hogy egy nemzet/nemzetiség nem maradhat meg nyelve nélkül, mivel nyelv és nemzet együtt elválaszthatatlanul fejlődik - vagy visszafejlődik.
