Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Fried István: Széchenyi István emlékezete... (tanulmány)
Széchenyi István emlékezete... 39 1848/49 eseményeit értékelte kissé másképpen. Magyarul ugyan sosem tanult meg, viszont németül igen, és így Petőfi líráját, valamint (eszerint) a Szózatot is német közvetítéssel ismerte meg, tolmácsolta anyanyelvén. 1869-ben adta ki Théques et magyars, Boheme et Ilongrie (Csehek és magyarok. Csehország és Magyarország) című értekezését, két esztendővel később Szerbiáról közölt tanulmányt, de az orosz- és a németkérdés is foglalkoztatta. Jellemzésére annyit, hogy elítélte az asszimilációnak, így az erőszakos asszimilációnak minden formáját. Munkatársa volt annak a Revue des Deux Mondes (Két világ szemléje) című folyóiratnak, amellyel egy rá vonatkozó megállapítása miatt Arany János vitatkozott a Kozmopolita költészet első versszakában. Talán ez az oka annak, hogy a francia fordítás került az első helyre (és nem az angol, igaz, a magyar költészet angol fordítója, John Bowring 1830-ban adta ki Poetry of the Magyars című fordításkötetét. Ekkor még a Szózat nem kerülhetett be a könyvbe). Az Appeal így a harmadik a sorban, fordítja: N. N., azaz a szerkesztők előtt ismeretlen az átültető. Ugyancsak nem tudható az olasz, a szlovén meg a román fordító neve, a betűjelzésből aligha lehet kikövetkeztetni. Az egyes fordítások „minőségé”-nél lényegesebb a szerkesztői sugalmazás: a költészet összehozza a nyelvileg eltérő megszólalásokat, a „tartalom”, a tartalom által közvetített érzés közössége az, amit a szerkesztők meghirdetnek: a Széchenyi-emlékezet és a különféle nyelvű Vörösmarty-vers összehangzása, a magyar kezdemény, amely azokhoz (is) szól, akik fordítóként, azokhoz is, akik olvasóként részesei kívánnak lenni ennek az akciónak. Mert az ugyan igaz, hogy a Szózat magyar irodalom, a Himnusz mellett elfogadott ünnepi-ódai költészet és ének, amelyhez hasonló(ka)t a „nemzetiségi” költészetekben is föltalálhatunk. Ilyen módon az az esetleges szándék (amely természetesen nem dokumentálható, kiváltképpen nem az 1850-es esztendőket tekintve), miszerint a Szózat kiszorítaná a szlovák, szerb, horvát stb. himnikus verseket, nem tételezhető föl. Ellenben nem árt tudomásul venni azt a nem csupán a fordításelméletben/-történetben igazolódott tézist, miszerint minden fordítás a befogadó irodalom számára jelentős, annak poeticitását, műfaji gyakorlatát, hangvételi változatait gyarapítja, kevésbé az átadó fél számára bír nyelvi-retorikai fontossággal. Kiváltképpen, ha a vendnek nevezett (azaz magyarországi szlovén nyelvjárású) irodalom szövegeire vetünk egy pillantást, a Szózathoz hasonló irodalmi megszólalásra egyáltalában nem vagy alig tudunk példát mondani, ilyenformán akár egy műfaj (tájnyelvi) megszólaltatására is erős hatással van. Ám ezen túl, ez a fajta fordítás túllép az anyanyelvi irodalmak fordítástörténeti keretein: nemigen felejthető, hogy a magyaroknak szánt, magyar nyelvű, kulturálisan vegyes lapban jelent meg, amely nyilván számított azokra az olvasókra is, akik, noha nem lévén magyar anyanyelvűek, illetőleg nem rendelkezvén - írom kissé leegyszerűsítve - magyar tudattal, mégis, magyarul is olvastak, figyelték a magyar irodalom alakulástörténetét, amellett, hogy anyanyelvű kultúrájukat is ápolták. írók-olvasók kettős irodalmi honossága, kettős irodalmisága messze nem különleges esete a XIX. századi magyarországi művelődésnek. Mai nézőpontból viszont akár többkulturált
