Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Fried István: Széchenyi István emlékezete... (tanulmány)
40 Fried István ságról (divatosabb szóval élve: multikulturalitásról) lehetne beszélni. A Szózat különféle nyelvű változatai részint irodalmi seregszemlét alkotnak, részint jelzései annak, miként képes fordítás révén ódai-fennkölt hangnemben megszólalni egy vers, megvan-e verstani mása, változata a különféle irodalmakban. Hiszen az eltérő tehetségű fordítók, illetőleg az eltérő differenciáltságú irodalmak fordításaikban másképp alakították ki viszonyukat az „eredeti” vershez, akarva-akaratlanul is folytatták (fordításukkal is) az anyanyelvű irodalmat. S bár a Szózat nyilvánvalóan a magyar irodalomban tett szert különleges jelentőségre, nem egyszerűen vers- történetileg iktatódott be a magyar gondolkodástörténetbe, egyfelől magyarországi utóélete szempontjából sem érdektelen a Vasárnapi Újság vállalkozása, másfelől az adott irodalomban a fordítás hatástörténete sem mellékes tényező (erre leginkább a szlovák irodalomból hozható példa). Visszakapcsolva Jókaihoz, állítható, hogy egy korábbi hírlapi cikkben, amely a magyar irodalom „misszióját” igyekezett körülírni, megcélozta részint a népek békés versenyét a munkában, az építésben, részint (modem kifejezéssel élve) a „szellemi termékek cseréjéinek sürgetését, ezzel viszont Goethe világirodalom-tervének követőjévé vált, részint - egészen konkrétan - Magyarország irodalmainak egyűttszemlélését. A gyakorlatba ezt a Vasárnapi Újság átvitte. Ha mindössze az 1861-es évfolyamba lapozunk bele, fölleljük Szo- koly Viktor erdélyi vándorlásainak krónikáját, benne a román lakosok etnográfiai leírásával, Jókai Mór beszámolóját az újvidéki Tököly-emlékünnepről, a szerbmagyar barátközásnak kivételes jelentőségű epizódjáról, a „hazai” népviseletek közül egy Ung megyei „rusznyák csordás” alakját és öltözetét örökíti meg a reprodukció. Egyszóval a szükebb értelemben vett magyar művelődésen kívül a „haza” nem magyar lakosai is meg-megjelennek a lapban, a szerkesztők közreadnak szinte minden olyan hírt, amely az országban lakó népek/nemzetek fiainak közös akciójáról hoz adatokat. Ilyen módon vélnek a szerkesztők Széchenyi István szellemében eljárni, kísérlik meg végrehajtani azt, amit Jókai az 1850-es esztendőkben több ízben sürgetett. A Szózat többnyelvű közreadása kettős irányban hathatott: 1) A magyar öntudat építéséhez járult hozzá, hogy egy ily fontos költemény átültetésére ennyi irodalomból akadt jelentkező. 2) A „nemzetiségi” fordítókat nem csekély elégedettséggel tölthette el az a tény, hogy fordításuk a korszak egyik sokat forgatott, színvonalas sajtótermékében jelent meg, így olvasottságuk számottevő mértékben növekedhetett, illetőleg igazolhatták anyanyelvűk alkalmasságát fordításukkal. Látszólag, de csak látszólag nagy fordulatot teszek már a következő mondattal is. Gyímesi Éva pályáját meglehetősen régóta figyelem, főleg azóta, hogy kritikusként, irodalomtörténészként, az irodalomelmélet művelőjeként az erdélyi magyar irodalomnak (és általában a magyar irodalomnak) tevékeny munkásává vált. Amire fölfigyeltem, példásan képviseli az irodalom történeti és elméleti szempontú elemzésének egymásra utaltságát, írhatnám úgy is, mindkettő nélkülözhetetlenségét. A másik tényezőt valahogy úgy nevezném meg, történetiség és korszerűség
