Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Pomogáts Béla: „A történelmet nem lehet kitalálni...”
26 Pomogáts Béla és feladatokat, amelyeknek elkötelezte magát. A cselekvésnek ez a másik tere - magyar és közép-európai hagyományok szerint - szinte mindig az irodalom. Dobos László is a szépirodalomban: regényeiben, elbeszéléseiben, irodalmi publicisztikájában találta meg a cselekvés lehetséges és hiteles módját - annál is inkább, minthogy már korábban szépíróként szerzett magának tekintélyt. Különösen 1967- ben megjelent Földönfutók című regényével, amely a maga személyes tapasztalatainak és emlékeinek a tükrében mutatta be a felvidéki magyarok nehéz tapasztalatait a második világháborút követő évtizedből. Ez a személyes módon előadott történelmi krónika a kisebbségi lét megpróbáltatásaira világított rá, egyszersmind felmutatva a helytállás erkölcsi értékeit. Ez az epikai tér kapott új és modernebb dimenziót az 1976-ban az olvasó elé került Egy szál ingben című nagyregényben, amely a valóságirodalom és a látomásos ábrázolás közös rendjében mutatta be egy nemzeti közösség tapasztalatait és vágyait. Azóta Dobos László nevét nem lehet megkerülni, midőn korunk magyar elbeszélő irodalmáról és különösen a kisebbségi magyar irodalmakról beszélünk. Későbbi írásai, így a Hólepedő, a Sodrásban, az Engedelmével című elbeszélő művei vagy esszéinek, interjúinak kötetei a Gondok könyve és a Teremtő küzdelem egy nagyralátó szépirodalmi, közéleti és morális vállalkozás dokumentumai és eredményei. Mindig a nyilvános vallomás, a közösségi számvetés gyógyító erejével oldják fel a kisebbségi magyarság - egy, a történelem lánctalpai elé vetett emberi közösség - elfojtott lelki feszültségeit. Dobos László szépprózai müvei valójában a be nem vallott múlt hiteles életre keltésének, a kisebbségi tudat mélyén rákosodó sérülések orvoslásának, a nemzetiségi identitásban bekövetkezett kényszerű zavarok tisztázásának az eszközei. Ahogy erre a köszöntőre készülődtem, belelapoztam Dobos László néhány könyvébe. Irodalmi publicisztikájának és tanulmányainak imént említett: Gondok könyve című kötetében találtam rá a következő passzusra: „A történelmet nem lehet kitalálni, de saját történelmünk helyeit el kell foglalnunk, magunkévá kell tennünk. Azt a történelmet, ami van. Egy jugoszláviai magyar költő fejtegette: nem hisz a múltban és a jövőben, csak a jelenben. Múlt és jövő számára a legnagyobb tehertétel. Nem tudok vele egyetérteni. Múlt nélkül nincs jelen - szinte közhelyként ismételgetjük. A múlt persze nem öncél, tudása, ismerete önmagunk helyének és idejének meghatározója. Kik vagyunk? Ki vagyok?” Sok-sok évszázad tapasztalata tanúsítja, hogy valóban ezek az irodalom legfontosabb kérdései: tanúságot kell tenni - mind egyes szám első, mind többes szám első személyben. Ezzel a tanúságtevéssel találkoztam - találkozunk a nyolcvanadik életévét nemrég betöltő Dobos László műveiben. Ez a tanúságtétel teszi indokolttá mind a köszöntőt, mind a köszönetét.
