Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Grendel Lajos: „...életem egyik legszebb kalandja” (Bevezető sorok a legújabb kori magyar irodalomtörténethez)
10 Grendel Lajos cserélni. A 20. századi magyar irodalomnak azokról a müveiről, amelyek, megítélésem szerint, az idő múlásával sem veszítettek érdekességükből, eredetiségükből, párbeszédképességükből. Megítélésem szerint... Ezzel azt akarom mondani, hogy nem állt szándékomban megfellebbezhetetlen ítéleteket megfogalmazni, s hogy e könyv írása közben mindvégig tudatában voltam annak, hogy véleményem és értékítéletem egy csupán a több más lehetséges vélemény és értékítélet közül, hogy megközelítésem és optikám csupán egy a lehetséges megközelítések és látószögek közül. Vagyis nem mentes sem a szubjektivizmustól, sem bizonyos fokú, elkerülhetetlen önkényességtől, ahogy a szemrevételezett szerzők és müveik kiválasztásától sem. Sok olvasó bizonyára hiányolni fog ebből a könyvből ismert és jól csengő neveket, akik nélkül a 20. századi magyar irodalom története sosem lehet teljes. Mindenekelőtt néhány kiemelkedő dráma- és esszéíró nevét. Ez a könyv azonban csupán a modem magyar lírában és epikában végbement változásokkal, mozgásokkal, (át)alakulásokkal kíván foglalkozni, tehát ha több is, mint irodalomtörténeti bédekker, kevesebb, mint amilyen egy teljes irodalomtörténet lehetne. A szerzők és műveik kiválasztásánál ugyanis elsősorban az a szempont vezérelt, amit Kulcsár Szabó Ernő az irodalom mindenkori — de az irodalom időbeli létmódjából következően mindig változó - nyelvi és poétikai hatáspotenciáljának, rajta keresztül pedig a beszédmód és annak történeti-világértelmezési feltételezettsé- gének nevez. (A magyar irodalom története 1945—1991. Második kiadás. Bp. 1994. ll.o.) A beszédmód változásai és alakulásai foglalkoztattak ennek a munkának az írásakor, az életműveken belül, másrészt az adott korszak irodalmi kontextusa és nem utolsósorban a jelen felől nézve. Más szóval: ami - megítélésem szerint — a modernizmust megelőző irodalomtörténeti korszakkal szemben szemléletében és beszédmódjában eltérő. Nyilvánvalóan ez egy további szükitő szempont, amely a teljes 20. századi irodalmi panorámából kimetszi annak egy szeletét. Ha úgy tetszik, a középpontját. Azt, ami az irodalomtörténeti alakulásfolyamatban meghatározónak bizonyuló tendencia volt. És nem is egy. A 20. századi magyar irodalom beszédmódjának karakterét a század elejétől napjainkig három paradigma egyidejű jelenléte formálta, a nyugatosoké, az avantgárdé és a harmincas évektől a népi íróké. Hatásuk a magyar irodalom alakulástörténetére nem mindig volt egyfonnán intenzív és jelentéssel bíró, de a jelenkor irodalma felől nézve, nagyon kevés kivételtől eltekintve, többé-kevésbé e három paradigma valamelyikére a legtöbb kortárs mü beszédmódja visszavezethető. A modernség, persze önmagában nem lehet értékmérő. Ha kizárólag a modernség (vagy szemléleti - nyelvi újszerűség) elve vezetett volna e könyv írása közben, akkor ez az amúgy is sokszereplős könyv további mellékszereplők és statiszták garmadájával bővülhetett volna. Hiszen a ki nem forrott életműveknek és elvetélt kísérleteknek se szeri, se száma a múlt évszázad magyar irodalmában; elég csak fellapozni a Nyugat évfolyamait. Messze nem minden megjelent mű bizonyult maradandónak, ami e kultikus folyóirat lapjain helyet kapott. Még inkább elmondható
