Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (3) (Napló)
Gál Sándor kaszárnyába, még az előbb említett hadügyminiszteri parancs kihirdetése előtt, a lehetséges zavargások megakadályozására. Mert volt valami a levegőben, hiszen egy ilyen parancs hatása még abban az időben is kiszámíthatatlan volt. Nem volt könnyű tudomásul venni, hogy októberben nem mehetünk haza... Akkorra én már megvásároltam magamnak a „civilt” - elegáns barna öltönyt, hozzáillő félcipőt, fehér inget és nyakkendőt is, természetesen. Ugyanakkor szerkesztői státusom bizonytalanná vált, mert - erről már más helyen megemlékeztem - első főszerkesztőm, Major Sándor öngyilkos lett, s nem voltam bizonyos abban, hogy a lap élére került új főszerkesztő számol-e velem. De Pathó Károly érdeklődő levelemre kedvező választ adott. Hogy mikor kerülök - kerülhetek - vissza Pozsonyba - egyáltalán: vissza kerülök-e? -, azt 1961 derekán a legteljesebb homály fedte be. A berlini fal építése, s a kirobbant karibi válság további fejleményei határozták meg sorsunkat, esélyeinket a jövőre. Mert - s ezt valahányan tudtuk - a háború kitörésekor nekünk a határon - s ez tervezett idő volt - húsz percig kellett feltartani - visszaverni - a támadó ellenséget. Hogy ezt a tervezett húsz percet kik és hányán élhetik túl, az nem szerepelt a tervek között. Nyilván, mert túlélőkre az adott helyen és az adott időben nem számítottak. .. Mert létezett - még békeidőben is - tervezett veszteség! Ha magam elé idézem a közel öt évtizeddel ezelőtti napok eseményeit, két igazán mély és kitörölhetetlen emlékem maradt: az első a folyamatos készenlét és bizonytalanság tudatosulása. (A sorrend meg is fordítható). A másik pedig egy megmagyarázhatatlan kérdés: hogy miért engem - minket — sodort ebbe a helyzetbe az idő — egy kis nagyképűséggel: a történelem - szinte önmagát ismételve a huszadik században?! Megtörtént bennünk valami, amire nem lehet felkészülni! Ma, amikor ezekről az emlékeimről-élményeimről beszélek, túl immár a hetvenen, egyértelműen írhatom ide, hogy a halálról - pontosabban: az erőszakos halálról — van szó. Húszévesen az ember ezt a lehetségest képtelen értelmezni. Ennek ellenére valahányan ezzel a ki nem mondott halállehetőséggel éltük napjainkat. Kora ősszel, úgy emlékszem, szeptember közepén pedig megjelentek a szovjet hadsereg tanácsadó tisztjei, előbb csak az ezredtörzsnél, később pedig már az e- gyes fegyvernemek zászlóaljainál is. Ha azt írom, hogy ennek egy kicsit megörültem, eléggé abszurdnak tűnhet az általános helyzet szempontjából, másrészt ezáltal módom nyílt arra, hogy próbára tegyem orosz nyelvtudásomat... Akkor jöttem rá arra a kicsiségre, hogy a nyelvtanulásban más a szótárazás, a szavak ismerete, s megint más az élő beszéd, a kiejtés változatai, lejtése, emelkedése... Azonban az egészre rávetült a teljes bizonytalanságnak az imént említett fátuma - hogy az ilyen felismerések értéke haszonra fordítható lesz-e valaha?! Nem sokkal később pedig a „ hadi helyzet” elérte a mélypontot. Teljes felszerelésben kivezényeltek a határ mentén kiépített lőszektorokba. Miután elfoglaltuk
