Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (3) (Napló)
Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (3) 85 hogy a harmadik században szolgáló fiatal cseh festőművész festette a falvédő papírok hátuljára az általam kitalált vagy összeollózott jelszavakat. Hanem - a sors fintoraként - a kimenők és a jelszavak dolga is balul sült el. Ezt még röviden elmondom, mert közel voltam ahhoz, hogy ez is „rendkívüli eseménnyé” váljon... A jutalomként megítélt havi kimenőm színhelyét - a Klatovyban elgondolt „civil” vacsoráimat - áttettem Janovicére, a katonák által „Kulatá babának” becézett „restaurantba”. Egyébként ide elsősorban a helységben lakó tisztek jártak hétvégeken családostul szórakozni, vacsorázni - virsli, sör, esetleg „vepfo-zelo-kned- lo” (sertéshús, káposzta, knédli). A közkatonák zöme ezt a fogadót elkerülte, olcsóbb, tisztmentes kocsmákban itta a sört és a „kísérőt” - a rumot. Amikor első alkalommal elmentem vacsorázni a Kulatá babába, még nem sejtettem, hogy ebből bajom származhat. Eszemben se volt a tisztikar „provokálása”. Csak el akartam fogyasztani egy hagyományos vacsorát, hagyományos keretek között. Ezért, miután találtam egy szabad asztalt, a pincérnek adtam tíz koronát, s arra kértem, cserélje ki a zsírfoltos abroszt egy tisztára. Tíz korona abban az időben rengeteg pénz volt. (A havi zsold 70-90 koronára rúgott, beosztástól függően). A pincér alaposan megnézett, de - nyilván volt némi humorérzéke - kicserélte az abroszt az asztalon. Ezt követően rendeltem aperitifet, előételt, vacsorát, meg egy üveg Egri bikavért. (A pezsgőt - Szovjetszkoje igrisztoe - később rendszeresítettem. Végső soron ezek a pezsgős vacsorák idézték elő a „tisztikar provokációjának” a vádját a későbbiekben, de - szerencsémre - a karibi válság idején már nem értek rá a zászlóaljnál az ilyen csekélységgel foglalkozni.) Tehát: szombat volt, s látszatra nem történt semmi. Csak azt éreztem, hogy időnként egy-egy hadnagy vagy főhadnagy megbámul, mint valami csodabogarat... Mert mi az, hogy fehér abrosz, előétel meg bikavér?!... Azokban az időkben, hogy a kimenőn lévő legénység — több száz katonáról volt szó —, ne követhessen el részegségében nagyobb botrányokat, néhány rendészeti járőr - porádková hlídka - szemlézte végig a kocsmákat, s ellenőrizte a harcosokat. Ha valakinek a „kimenős könyvét” - Vychádzková knižka - nem találta rendben, vagy ha a tulajdonosa berúgott, azt bevitték a „basziba” — vagyis a fogdába, mondjuk kijózanodni... Ahogy ücsörögtem egyedül az üveg bikavér társaságában, a „rendészek” engem is igazoltattak, de hajnali háromig szóló kimenőm volt, hát békén hagytak. De nem sokkal később az egyik asztal mellől fölemelkedett egy koromfekete szemöldökű, zord tekintetű hadnagy, s egyenesen nekem vette a frontot. Miután asztalomhoz ért, nemes egyszerűséggel, méghozzá otthoni magyar nyelven így szólt: „Ugye maga magyar?” Majd így folytatta: „Mert rajtam kívül itt még bikavért senki sem ivott!” Látásból ismertem a hadnagyot, a harmadik században szakaszparancsnok volt, de meg se fordult a fejemben, hogy a tisztikarba magyarok is bekerülhetnek... De - úgy látszik - a seregben érvényesült az internacionalizmus...
