Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (3) (Napló)
84 Gál Sándor pusztító erejű lövedékeket a második világháborúban a szovjet vadászrepülők használták komoly eredménnyel a német „stukák” ellen. Mi a „fennmaradt felesleget” fogyasztottuk különböző šumavai lőtereken. A már említett „rendkívüli esemény” pedig akkor következett be, amikor „menet közben, rövid megállókkal” gyakoroltuk a célba lövést. A terep már-már a tankok számára is járhatatlan volt, mély kátyúk, tele latyakkal, oldalt folmagasodó köves buckák... Amikor az egyik harckocsi visszatért az állásba, valahányuk döbbenetére a löveg csövének a végén egy „célgömb” ékeskedett. A betétcsőből kiröppenő acélgolyó valahogy elakadt a csőben, röppályája megváltozott, s hegye átfúrta az ágyú csövét. Röviden: a harckocsi lövege tönkrement, használhatatlanná vált. Az éleslövészetet irányító tiszti állomány ott állt a harckocsi körül és kiüresedett tekintettel bámulta ezt a hihetetlen és megmagyarázhatatlan tényt - az ágyú önmagát semmisítette meg! Az eseményben nem csupán ez volt a rendkívüli, hanem az is, hogy a lövészetet vezető parancsnok mindenért, ami a lőtéren történt, felelősséggel tartozott. Ott és akkor ez nem volt más, mint az én századparancsnokom, aki pár héttel korábban meggyalogoltatta a századot. A felelősség azonban a személyzet irányába is legyürüzött. Ezért egy óvatlan pillanatban közöltem parancsnokommal, hogy volna egy ötletem, amely megoldást jelenthetne. Tételesen, hogy a terepszakaszok e- gyenetlensége oly méretű, hogy bizonyos helyzetben esetleg az ágyúcsőbe idegen anyag is bekerülhet - kő, sár, fagyott rög, amely a betétcsőből kirepülő lövedék útját megváltoztathatja... S hogy próbát kéne tenni ennek bizonyítására. Nem részletezem, a „próba” feltevésemet igazolta, s így a felelősség kérdése átháríthatóvá vált a terepviszonyokra, ami egyértelművé tette a betétcsövek további használatát a lőtéren. Néhány nappal a fenti eseményeket követően, a délutáni „elosztás” után, parancsnokom behívott az irodájába. Törökkávét készített, hellyel kínált, s miután a „szovjet kristályba” - a közismert mustáros pohárba — leöntötte forró vízzel a kávét, azt kérdezte, hogy civilben mi a foglalkozásom. Mondtam, hogy egy magyar hetilap szerkesztőségében gyakornok voltam bevonulásom előtt, s még azt is hozzátettem, hogy lapunk a Zemedelské noviny-hez hasonló sajtóorgánum. Kicsit meglepődött, de csakhamar visszavedlett parancsnokká. Közölte, hogy az éleslövészeten megtörtént „rendkívüli esemény” bekövetkeztének indoklását az ezredparancsnokság elfogadta és lezárta. Végül - még a kávé ki sem hült - oda lyukadt ki, hogy valamilyen formában, mert hogy volt némi közöm a helyzet megoldásához, lehetőségein belül ezt méltányolni szeretné... Még nem kaptam meg a rendes szabadságomat, mondtam, hazamennék, s ha azt megtoldaná pár nappal, azt megköszönném. Az évenkénti szabadság tíz plusz öt nap volt, a parancsnok a plusz öt napot toldhatta a tízhez. Javasolta is, ennek ellenére a zászlóalj irodán ezt a többletet nem hagyták jóvá. Ahogy a már korábban említett előléptetési javaslatait sem. Később úgy módosult ez a nem egészen szabályos kapcsolatunk, hogy az igényelt havi egyszeri kimenőt mindig megkaptam. Ugyanakkor arra kért - „redaktore”, merthogy így szólított már -, hogy a körlet dekorációját különböző jelszavakkal gazdagítsam. így történt meg,
