Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tóth László: Amikor a költő prózát ír(Újabb közelítés Ozsvald Árpádhoz)
54 KÖNYVRŐL KÖNYVRE kis postást, továbbá [visszajemlékezéseit, másoknak adott interjúit, nyilatkozatait is), amelynek középpontjában ne az idő - a személyes és a történelmi, közösségi idő - vizsgálata munkálna. Szeberényi Zoltán írta Ozsvald Árpádról a NAP Kiadónál 2000-ben megjelent, róla szóló kismonográfiájában: „Egyike legismertebb és legnépszerűbb költőinknek. Az egyetlen talán, akinek a versolvasók egyre gyérülő táborában, annak minden szociális és műveltségi rétegében, minden korosztályában vannak olvasói. [...] Népszerűségének forrása az élményközlés ereje és közvetlensége, a látványfestés tiszta képei, a drámaivá színezett vallomásos jelleg... a nem- beliség szintjén megélt valóság aforisztikus tükrözése. Legfőbb ihletői az emlékezés, a látvány és a meditáció. A gyermekkor idejére, az egykori falu embereire, eseményeire, a szülőföld tájaira való visszatekintés, egy mélyről, a szegényparasztságból származó értelmiségi emlékképeinek lírai felidézése visszafogott, bensőséges vallomásokban, egyszerű eszközökkel, a közvetlenség formáiban...” Mindez — ami régóta tudható volt - kevés szépprózai próbálkozására is érvényes, amelyek közül A kis postás egyértelműen mérhető életműve lírai részével is. Az erdélyi Vida Gábor egyik új esszéjében, melyet a Székelyföld-járó és Erdélyt fényképező Orbán Balázs és Veress Ferenc helyszíneit a közelmúltban, azaz majd másfél század elmúltával újrafotózó Fekete Zsolt képeihez írt: „A táj [...] megmarad, mert nem egyszerűen földrajzi adottság... Táj akkor van, ha szemlélő is van, ha valaki elmeséli vagy megmutatja, és ha valaki emlékezik. Fia valakinek valamit jelent. Elég egy részlet, egy vázlat, egy homályos fotó, és az emlékezet elkezdi vissza- épiteni azt, amiről tudása van, és elkezdi kitalálni azt, amit nem tud, vagy azt, ami sosem is volt.” Ebből következően minden körülöttünk (s bennünk) általunk - a közreműködésünkkel - jön /étre, számunkra minden a látásunktól, személyiségünktől, mimagunktól olyan, amilyen, s az, ami. A tájnak, környezetünknek is van — személyes, személyre szabott - olvasata, a történelemnek is, időnek is. A Képek, élmények, látomások ezek Ozsvald Árpád-i értelmezése. Számára a sors s az életünket igazgató rejtélyes erők a 20. század harmincas éveitől hasítottak ki hét évtizedet az idő végtelenjéből, s adtak neki hozzá nem túlságosan sok négyzetkilométernyi teret. Mindez azonban elég volt neki ahhoz - láthatjuk e (próza)kötetéből is -, hogy személyiségével, énjével átfogja a határtalan kozmoszt, s a természeti és társadalmi törvényszerűségeknek sem előtte nem létező, sem utána nem lehetséges, ám saját életével hitelesített értelmezését adja. A Hagyomány, érték, önismeret című negyedik életmükötet Ozsvaldnak a — régi és régebbi - magyar, illetve (cseh)szlovákiai magyar irodalomról, írókról, s magáról a könyvről, könyvekről szóló írásait - kisarcképeit, recenzióit, jegyzeteit, vallomásait — gyűjti közös fedél alá, melyeknek egyikét-másikát már az 1995-ös Emlékek útján is tartalmazta, de nagy részük mind ez ideig csak újságokban, folyóiratokban volt olvasható. Persze, részben a szabott terjedelmi keretek, részben pedig a hagyaték részleges feldolgozottsága írásai ezen válogatásba való felvételének is gátat szabtak, vagyis írónk képzőművészeti vagy világirodalmi - köztük cseh és szlovák
