Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Tóth László: Amikor a költő prózát ír(Újabb közelítés Ozsvald Árpádhoz)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 55- tárgyú írásai, recenziói, jegyzetei az első elképzelések ellenére is kimaradtak e negyedik kötetből. Mindemellett az életmű természetesen ennél is sokkal nagyobb, főleg ami az aktív újságíróként eltöltött közel négy évtizede alatt összegyűlt publicisztikáját- riportjait, interjúit, életképeit, glosszáit, karcolatait- illeti, melyek szintén feltárhatók lennének a jövőben, s kimaradtak a válogatásból a főleg ismeretterjesztő szándékkal írt művelődéstörténeti - könyv-, pénz- és postatörténeti stb. — sorozatai, dolgozatai is (ez utóbbiak a jövőben akár egy külön, a tanulóiljúság, illetve múltunk dolgai iránt tágabb körben érdeklődők számára kiadott illusztrált kötet anyagát is képezhetnék), s a levelezése is nemkülönben mellőzésre került. A Hagyomány, érték, önismeret kötetben - miként az előzőben is - az olvasó hiába keresné a könyvnek címet adó írást, mert az ebben sincs benne. Mégsem található jellemzőbb cím e kötet írásaira, hiszen az Ozsvald világ-, közösség- és önszemléletének, illetve szóban forgó opusainak három legfontosabb, az életmű-szervezésben is kiemelt helyet elfoglaló elemét fogja egységbe. Egyébként is, az életmű-válogatás egyes köteteinek cime mind a négy esetben igyekezett az Ozsvald-életmü egy- egy szelete olvasatához a leginkább jellemző kiindulópontot megtalálni. Az eredetileg „Egy XV. századi táblakép alá” készült versének címe, a Kiűzetés a Paradicsomból - kötetjelölö pozícióba helyezve - az ember létbe vetettségének, ártatlanságának szinonimájaként is felfogható Éden elvesztésének különböző aspektusait igyekszik megragadni, hiszen Ozsvald költészete leginkább innen, a költő éntörténete, a külső világ belakására kényszerült belső ember szellemi-lelki szenvedéstörténete felől olvasható a legtisztábban. A költő kevés kivétellel összegyűjtött versfordításainak címet adó Nézelődés az ablakból - egy másik viszonyrendszer felől nézve - ugyanezt a szemlélődő ént állítja a középpontba. Hiszen Ozsvald fordítani is úgy fordított, a- hogy általában verset ír az ember, s azt általában benső indíttatásból tette, rendszerint olyankor, ha az egy-egy vers mögötti élmény, mondandó, sejtés, muzsika személyes élménye, mondandója, sejtése s az ő lelkében szintén felhangzó zene is volt, vagyis ha magára találhatott másban, ha más őt írta meg saját magában. Ebből következően sohasem volt, sohasem akart hivatásos műfordító lenne (még ha tudott volna is), számára a (vers)fordítás is a szemlélődéssel, kötetlen nézelődéssel megragadható alaptermészetének az egyértelmű kifejeződése volt. S tulajdonképpen ezen a nyomvonalon - a képek, élmények, látomások hármasságát követő útvonalon — juthatunk el jobbára impresszionisztikus, benyomásokra, emlékvillanásokra épülő, személyes - akár a valóság történéseiben gyökerező, akár a lélek vagy a szellem mélyvizeinek pásztázásával összefüggő — élményeit egységes és egyedi látomássá szervező szép- és vallomásos prózájának az azonosításához is. S a sorozatzáró köteteim újabb hármas egysége - hagyomány, érték, önismeret - pedig a vállalható és időtlen értékek összekötőkapcsának közbeiktatásával teremt szövetséget, hangsúlyoz kölcsönös egymásra hatást, sugall harmóniát, összhangot közösség és egyén, egyén és közösség között, mindkét irányban, oda s vissza alapon. A hagyomány révén értelmező horizontunk látóterébe beemelve egyúttal az időt is, amely, s melynek tudatosítása egyúttal - amint azt Tőzsér Árpád egyik máig érvényes, Zs. Nagy Lajos, Gál Sándor és
