Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Arról, ami nem volt (Ablonczy Balázs Trianon-legcndák c. könyvéről)
52 KÖNYVRŐL KÖNYVRE unt idem, non est idem alapon: amíg te nyomtál el engem, az disznóság volt, ha én teszem ugyanazt (ráadásul modem időben modernebb és hatékonyabb eszközökkel), az jog és igazságosság. Kell-e mondani, hogy nem csak a románok gondolták ezt így? S akkor még tulajdonképpen visszasírhatjuk Trianont: ott ugyanis a békeszerződésbe végül bekerültek a kisebbségvédelmi dokumentumok. Ma már viszont, szögezi le Ablonczy, a trianoni békeszerződés hatályon kívül van (tehát revideálni sem lehetne), mivel a II. világháború utáni békeszerződés váltotta föl. Oda pedig a kisebbségvédelem már nem került be. Ami ma van, az a helsinki folyamat következménye: már nem lehet bármit úgy elintézni, hogy azt belügynek nyilvánítják, amihez másnak semmi köze. Ami persze nem ok arra, hogy mégis megtegyék (mármint a belüggyé nyilvánítást). Az Európai Uniónak becézett halásztársaság ezt nyíltan ki is mondja: egyezzetek meg mégis, testvérek, amiben idáig nem tudtatok megegyezni, ez a ti dolgotok. Utolsó fejezetében Ablonczy Balázs egy fontos fogalmat említ: az önreflexiót. A keresztény Európában ismernünk kellene, mert ugye van olyan, hogy bűnbánat, az pedig a saját bűnünkről szól, nem a másokéról, mégis egzotikus ritka madár ez. Rossz lelkiismeretünk arra késztet, hogy jobbak legyünk, ám ezt többnyire úgy tesszük, hogy önmagunkat jónak minősítjük. Mások a rosszak, mert a bűnt mindig mások követik el. Vagy legalábbis más az oka annak, ha én tévedtem. Az önreflexió hiánya nem magyar specialitás, annak csakúgy, mint a hülyeségnek, nincsen nemzetisége. Meglehet, keveset ismerek, de ami Trianont illeti, önreflexióval még nem találkoztam. Még Ablonczy Balázsnál sem. Persze, nem ez volt a könyv célja, de igazán nem ártott volna. Mert ha А-t mondunk azzal, hogy cáfoljuk ezt vagy azt a legendát, akkor В-t is kellene mondani azzal, hogy nevén nevezzük a problémát: mi volt, ami Trianont létrehozta, lehetővé tette. Vagy legalább nagy vonalakban azt, amivel mi, magyarok hozzájárultunk ehhez. Az egyoldalú vétkesség fölöttébb népszerű ugyan, de hazug és megtévesztő. Minden orvos tudja, hogy gyógyítani akkor lehet, ha megvan a helyes diagnózis. Még egy közönséges náthát sem tudok gyógyítani, ha csak azt tudom mondani, hogy az nem bokasérülés, vagy nem sárgaság. De vajon kell-e nekünk az önreflexió? Akarjuk-e? Nem kényelmesebb, tetszetősebb az önreflexió helyett önsajnálatban tetszelegni? Igaza van a szerzőnek, amikor azt mondja, hogy ezzel a trianoni traumával viszont végre valamit csinálni kellene. Nyilvánvaló azonban, hogy úgy igazából senki sem tudja, mit kellene tenni - abban viszont Ablonczynak tökéletesen igaza van, hogy ez „mindenesetre a mi dolgunk, senki másé”. A ich Péter
