Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Aich Péter: Arról, ami nem volt (Ablonczy Balázs Trianon-legcndák c. könyvéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 51 alkalmaztak is szakértőket, az még nem garancia arra, hogy szakmájuknak megfelelően foglalkoztatták őket, hogy tehát azt csinálták, amihez értettek - ezt Ablon- czy Balázs is fölemlíti. Ám az már nyilvánvaló csúsztatás, ha jó szakemberekkel érvelek, de nem a szakmájukban dolgoznak. Ez már a jereváni viccek kategóriájába tartozik: igaz-e, hogy jók voltak az öltönyök? Hát persze, hogy jók voltak, igaz ugyan, hogy nem szabók, hanem lakatosok készítették, s nem emberek viselték, hanem madárijesztők, de jók voltak, hiszen szakemberek készitették. A másik dolog pedig a propaganda és a lobbizás kérdése. Ennek a szakemberséghez nem sok köze van, itt arról van szó, kit hogyan tudok rászedni olyasmiben, amihez nem ért, amiről nincsen kellő fogalma. Beneš ennek nagymestere volt (bár igaz, nem ő volt az egyetlen, aki ilyennel foglalkozott), s ezzel összefüggésben is csak furcsállni lehet, hogy Ablonczy említésre sem méltatja. Pedig Beneš Párizsban kiváló szakemberként hízelegte be magát. Végül, kelletlenül szinte, mégis elismeri a szakértőkről, hogy „ismerték azokat a területeket, amelyekről döntést hoztak, noha nagyhatalmi érdekek, személyes meggyőződések, hosszú távú - és később hibásnak bizonyuló - elképzelések alakították véleményükéi". De vajon miféle szakember az, akinek a véleménye eltér a szakmai tudásától? Tudom, hogy kétszer kettő négy, de ilyen-olyan oknál fogva azt mondom, hogy öt? Vagy hogyan is van ez tulajdonképpen? Ha politikus mondja, az sem szép, de sajnos megszoktuk. Na de, egy szakember? S aztán ott van ez a latens nemzetiségi kérdés. A marxista érvelésben a Monarchia (s persze elsősorban a történelmi Magyarország) a nemzetek börtöne volt, ezért volt okuk-joguk az önrendelkezésre. E jog nem vitatható, a módja annál inkább. Utólag derült ki, mint minden fájdalomról, hogy jobban kidomborítsák azt, annyira el voltak nyomva, hogy azt már kibírni sem lehetett. Spontán szakadtak ki e börtönből, úgy ám. Ablonczy ezzel kapcsolatban szárazon megjegyzi, hogy „nagyhatalmi támogatás nélkül a nemzeti emancipációs mozgalmak önmagukban nem vezettek volna a Monarchia széthullásához”, bár ez a cseh, szlovák, román stb. történészek körében aligha lesz népszerű nézet. A nagyhatalmak tehát besegítettek, de hogy ez nem volt önzetlen, pusztán a demokrácia és igazság nevében, arra mérget vehetünk. Természetesen: volt nemzetiségi elnyomás. A kérdés csupán az, milyen mértékű volt, milyen közegben zajlott ez, milyen eszközökkel és milyen korban. És persze milyen hatékonysággal és eredménnyel. Mert amikor a parasztnak úgyszólván nem volt oka, hogy falujából kimozduljon, rém nehéz és bonyolult volt nemzetiségi elnyomást gyakorolni. Megvolt ott szépen a maga népművészetével és kultúrájával, nyelvtörvény sem létezett, amely megkövetelte volna, hogy a hivatalokkal az egyetlen hivatalos nyelven érintkezzen. És: ez a nemzetiségi elnyomás magyar részről legföljebb a kiegyezés után kezdődhetett. 1918-ig ez összesen 51 év. Erre az 51 évig zajló elnyomásra hivatkoznak máig. Ugyanakkor, amikor az antant arra akarta rávenni Romániát, hogy kisebbségi szerződést írjon alá, a román miniszterelnök kézzel-lábbal ellenkezett ez ellen. Jellemző emberi gyarlóság si duó faci-
