Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - 80 ÉVE SZÜLETETT VERES JÁNOS - Veresné Vörös Ilona: Emlékeim...
Emlékeim... 39 helyet. Magyar szakos tanárunkat a frontra vezényelték, így más tanár tanította a magyar nyelvet. Becsengettek, a tanár bejött, s a leckének feladott dolgozatot kérte számon. Engem szólított fel, hogy olvassam el, amit írtam. Dühöngtem magamban, éppen most kellett saját versemmel bevezetni a fogalmazást. Azért felálltam, az ablakra néztem, ahol a kor valósága érintett meg. A földszintes iskola ablakai előtt berregő német motorizált osztag vonult el. Az ablak mutatta jelenség sehogy sem illett az én lírai hangvételű leckémhez, de azért felolvastam. Utána csend, én álltam, a tanár engem nézett, majd megszólalt: Maga verseket is szokott írni? - Igen, néha, feleltem csendesen. Jó... nagyon jó..., magából költő lesz, legközelebb még beszélünk erről! - De nem lett - legközelebb az iskolákat mind bezárták, a város hadszíntérré változott. Magam is rimaszombati vagyok, ezért tudom, hogy valóban az lett a város, hadszíntér minden tekintetben, bombázás, ágyúzás, utcai harcok. Orosz katonák tömege lepte el városunkat. Mintha az asztalunkon levő „Futár” lapjain közölt képek elevenedtek volna meg! A városparancsnok elrendelte a civil lakosság kilakoltatását. A keserű parancsnak megfelelően a fiú és édesanyja Tornaijára menekültek, a szeretett nagyszülőkhöz, a vasút utcai jól ismert lakásba. Édesapjáról semmit sem tudtak, még nyáron behívót kapott, de azóta csak egyszer írt. A frontharcos időknek minden változatosságát mi itt Rimaszombatban, ők pedig Tornaiján élték meg. Ám mindig ott volt a remény az elkövetkező jobb időkre. De... de nem az jött meg...! Mert amit a fordulat hozott, hatásában felért a legrosszabb rémálmainkkal, különös tekintettel a tanulóifjúságra. Bezárták a magyar iskolákat! Rimaszombat Csehszlovákia része lett! Egy év kihagyás után a diák, megtanulva a szlovák nyelvet, folytatta a gimnáziumot, azaz, újra kezdte az ötödik osztályt, mert az előző évet kettétörte a háború, ahogyan az elképzelt „tanárrá válást” is. A megváltozott környezetben már nem tudta magát tanárnak elképzelni, ezért harmadmagával állatorvosira készültek. Sokat fociztak a gimi csapatában, így esett, hogy 1949-ben, már az érettségiző osztályban focistaként megfázott. Fiatal, magasra nyúlt termete, könnyen sebezhető volt. A megfázásból tüdőgyulladás lett, az pedig tébécévé súlyosbodott. Nagybetegen 1949-ben szanatóriumba került, nem is érettségizhetett a diáktársakkal, csak gyógyulása után, magánúton, de már magyarul. Tornaiján a nagyszülők az egyik nagy házat eladták. Annak az árából strep- tomicint hozattak, és a szanatóriumi orvosok ezzel kezelték a tébécéjét, és két év alatt meggyógyult! A kétévi ágyhoz kötöttség idején írta verseit, amit már otthon elkezdett. Szerencséjére a sors ebben az időben idevezényelte kezelésre Fábry Zoltán irodalmár kiválóságunkat, ő irányította a versírását. Elkobozta tőle Ady és József Attila versköteteit, mondván, „ezt felejtsd el, magadra támaszkodj, azt írd, amit érzel!” így Fábry őrködése mellett írta a verseit. Ezért írta és mondta később, hogy Fábry avatta őt költővé és ez az ő diplomája!
