Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - Milan Rúfiis versei Búcsúzó, Nagyanyám után, Október
34 Milan Rúfus versei Búcsúzó A szám tele van a száddal. A tenyerem a tenyereddel. Mint a szél a vízmosásban, úgy susog hangod a fülemben Már vége. Bocsáss meg nékem. A szégyen rám éles tőrt szegzett, hogy keresztem az oly régen sejtett percben meglátnod kellett, Álmunkban álnok meleggel bennünket a remény melegít, aki azt mondja: felejts el, a reménynél sokkal igazibb. Szítja s enyhíti is harcod a nap, mely veri érzékeid. Lemossa a szád, az arcod keserű szavát és könnyeit. Nagyanyám után A kőkapuban már nem hallatszik lépte. Orgona szólal meg, mély az ünnep gyásza. Gyengén sír a harang meztelen versébe. Elhunyt a nagyanyám. Nem kattog rokkája. Csendes már a guzsaly és szürke fonala mélyen elmerengve a kis orsót tartja. Imája örvénylő pora, felkavarva, elnémult szájának ráncait takarja. Mesék kenyerével már hiába várlak, nem ülök lábadhoz, feszülten hallgatva. A csend már lezárta ezüst kutacskánkat, csokorba bújtatott halál trónol rajta. Gyermekéveimnek mese volt itala. Idegen bánatot mesék gyógyítottak. Mostoha magányban bódító illatán burgonya és friss tej békésen osztoztak. Elhunyt a nagyanyám. A kenyér keményebb. Mint holló a szántást siralom kíséri. Ruhája imákból; lebben ahogy lépked, szelíd könnyel mosott sorsát lépte méri,
