Irodalmi Szemle, 2010

2010/11 - Milan Rúfiis versei Búcsúzó, Nagyanyám után, Október

Milan Rúfus versei

35

viszi a trón elé, összezárva kezét.

Leszáll az alkony és a kapu kitárva.

Az üres mennyekben keresi Istenét, s toronyban a harang rezet öntöz rája.

Amit gyötrelem szőtt szürke fejkötőben, a keserves létben, hol imádság lebeg, mint a fáradt madár fenn a levegőben, hallatlan, parttalan fájdalmaink felett.

Fújdogál a szellő, a temető sötét.

A bozóton őszi, gyér eső permetez. Háziasszony, jó éjt, háziasszony, jó éjt.

Jó éjt neked mese, és jó éjt gyermekek.

Október

Egyik nap fázósan a másikhoz simul Az idő csordogál, napjainkat méri.

Puszta rétek hátán az ősz szertegurul. Meluzin szépsége és sípja kíséri.

A égboltot tornyok hegye tartja lágyan. Pásztornak a tűznél mesét mond az ajka. A szelíd föld mint a nő a gyermekágyban, gazdag emlőjéből utódját szoptatja.

Füzérként tekereg a fodros barázda, a bolygónk homlokán béke hangja rezdül. Béke, élő béke lehel a határra, csipkerózsán s zúgó cséplőkön keresztül.

Az anya elszunnyadt. Feje felett az ég. Szántásra ébred fel egyszer mély álmából. Kezéből a csókák kapkodják kenyerét. Nem álmodik többé régi nyomoráról.

Nem gondol már többé régi szegénységre. A sekély vízen az öreg csónak korhad.

Ez a föld nőni fog, virágba öltözve, kalászok susognak terhes, új magoknak.

Pereszlényi Sándor fordítása