Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Őszintén, köntörfalazás nélkül (Jozef Leikert: Múlandóság — Pominuteľnost')
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 89 mas kiábrándultságba taszítja, mégis azért végkövetkeztetésként inkább az csendül ki verseiből, hogy ott is szeretetet keressünk, „ahol eddig sohasem volt”. Leikert az élet fogalmát a filozófiai transzcendencia síkjára tereli, kapcsolatot teremtve a „felebarát” iránti szeretettel. A költő tömören így értekezik az életről: „Rorátényi mindössze az élet - / néhány fázós reggel, / kialvatlan szemek.” Gondolatai az emberi pillanatok lelki rezdüléseiből születnek, mintha legalábbis távoli képzettársítások visszhangjai lennének. Ezek a szabad versek mai elgépiesedett és ösztönszerü világunkban apriorisztikus jelenségeket, az emberi túlérzékenység szóképeit közvetítik. Leikert „törékeny” verseiben a finoman cizellált hangszín meg a hangnem tolmácsolja azt a melankolikus hangulatot, amely által igyekszik felfejteni az emberek közti viszonyok elhidegülésének okait vagy a szerelem sérelmeit. Merthogy a szerelem „ellenszenves kurtizán, / aki soha senkit nem szeretett. / A szerelem / szétszerelt kerékpár / vadonatúj csengővel. / És visz- szapillantó tükörrel. / Ezekre szükséged van, / ha nem akarsz még nagyobb bajt / hozni magadra.” A költő természetesen az emberi sors filozofikus értelmezésének töredékes voltát is magában rejti, s felteszi, ki tudja, immár hányadikként és hányadszor a kérdést: vajon az ember csupán azért van a világon, hogy szenvedjen?... Hiszen egy idő után semmi sem marad belőlünk: „Porból vagyunk, / porrá leszünk”. A versben azonban felhangzik az az optimista gondolat is, amelyet most kivételesen Sartre modorában idézünk: „Nem azért élünk a világon, mert megszülettünk, hanem azért, mert élni akarunk.” Többször is, más-más motívumokból kindulva, de mindig egyazon konklúzióhoz eljutva arra figyelmeztet a költő, hogy bár az emberi életút rendkívül göröngyös, és minduntalan teli kisebb-nagyobb akadályokkal, tragédiákkal, ám mégis csupáncsak egy „hosszú monológ”, amellyel okosan kell sáfárkodni... E- gyéni elhatározásaink is a mindennapi újjászületés jegyében fogannak: „A sors eltompítja a gondolatokat, / akadozik, / akár a rossz csapágy“. Az egyén persze születésétől fogva együtt él az elidegenedés és a múlandóság érzeté-vel. Életünk bizarr valóságának minden „salakja” hétköznapjaink akárhány elvetélt elméleti és tapasztalati kudarcából ered. A költő a társadalom hibáit is az egyes ember szemszögéből láttatja, amelyet a Sátán kísértésének tart: „Nem vagyunk eléggé alázatosak, / előbb puhítjuk meg a sziklát, / semmint meggyőznénk magunkat. / Mennyi csapdát rejt a sorsunk, / mennyi bonyodalmat, / mérgező szót. / Mennyi für- fangot, kevélységet, / gonoszságot tükröz.” A kétnyelvű versflizér Jozef Leikert első kínálata a magyar olvasóknak, amelyet Tóth László tolmácsolt magyarul. Fordításnak a szó igazi értelmében nem is nevezném a verseket, inkább „magyarításnak”, ugyanis a költő által közvetített gondolatok néhány versfejezetben elsikkadnak, pontosabban nem egészen az eredeti ekvivalensei. Véleményem szerint a „magyarított” versek még bizonyos időbeli „érettségre” szorultak volna, mielőtt megjelennek, és tartalmilag, formailag „egybeforrnak” a fordítóval.
