Irodalmi Szemle, 2009

2009/10 - JUBILÁNSOK - Végh Péter: A lépcső

A lépcső

55

„Ez az átkozott lift már megint elromlott! Most mehetek gyalog! ”, morogja rezignáltan.

Igen, mindig az első lépcsőfok a legnehezebb, aztán már megy minden, mint a karikacsapás.

4/ Feljut a harmadikra. Újra bekukucskál. Látja a kabin tetejére szerelt vészcsengőt, az átlós, erős fémprofilhoz cövekelt fémsodronyokat, amelyek a kabint a fellegekbe repítik. Felfelé kémlel. A liftakna hátsó falához lapulva, az acélsodronyok másik végén lóg egy ormótlan, téglalap alakú betontömb. „Igen, ez vagyok én! Egy szürke, ütött-kopott, több mázsás ellensúly. Semmi több! Mi lenne, ha a lépcső is elromlana, s kiírnák: A LÉPCSŐ NEM MŰKÖDIK! KÉRJÜK, HASZNÁLJA A LIFTET! Ez lenne az igazi patthelyzet. Se lift, se lépcső!"

Csak most figyel fel igazándiból a lépcső létezésére.

Minden lépcsőfok egy fokkal közelebb viszi a fellegekben lakóhoz, akivel ma ádáz csatát fog vívni. A csata máris elkezdődött. Ez a tudat nagyon nyugtalanítja. Az utóbbi időben szeret rá múlt időben gondolni.

Lépcsőmászása, ütemes láb- és karmozgása, beindítja a gondolatait...

5/ Annak idején megjelent egy írása egy külföldi lapban. Ahhoz, hogy a kiadó átutalhassa számlájára a tiszteletdíjat, szüksége volt nemzetközi folyószámlaszámra, ezért be kellett mennie a bankba. Már nem képes visszaemlékezni a lapra, se a bank nevére, de még a cikk címére sem, viszont annál inkább arra a „vörös veszedelemre”, aki közvetlenül a bejárattal szemközt trónolt egy üvegezett fülkében. A lány passzentos vörös ruhát viselt, amelynek kirívó, mély dekoltázsa engedni láttatta dús kebleit.

Egy fémvázas, üvegezett forgóajtón keresztül lépett be a bankba. Nyomban felfigyelt a lányra, aki éppen telefonált. Mialatt várakozott, az motoszkált a fejében, hogy okvetlenül meg kell ismernie ezt a spinét. A lány letette a kagylót. Feléje repített egy igéző mosolyt, mire ő eszét vesztve vitte eléje annak visszfényét és nyomban előadta kérelmét. A lány kikereste a kért számlaszámot, felfirkantotta egy kis kártyára, majd azt a kezébe nyomta. Alfi már majdnem sarkon fordult, amikor a lány, szlovákról magyarra váltva, és kissé fondorlatosán somolyogva megjegyezte:- Ne haragudjon, kedves Borza úr, érezni a kiejtésén, hogy maga magyar.- Csak részben, kisasszony! A vezetéknevem minden kétséget kizáróan elárulja, hogy apám magyar volt, de anyámban osztrák, szláv és zsidó vér keveredett. O egy hamisítatlan európai volt. Az egykori többnemzetiségü Monarchia utolsó képviselője - mondta Alfi lámpaláztól égve, némi büszkeséggel.- Úgy tűnik, hogy valahonnan ismerem magát, csak azt nem tudom, hogy hol láttam már.

Alfi fejében megfordult, hogy bizonyosan tollasodó szakálla nyerte meg a lány tetszését. Egészen megbátorodott ettől a gondolattól. Bemutatkozott, majd