Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)
36 Márkus Béla mert nyugtalanságának a baleset előtt sem volt határozott - legalább önmaga számára tisztázott - oka és célja. E tekintetben az Egyedül iskolaigazgató hőse sem más, megérezvén első látogatója, lánytestvére szótlan riadtságát: „»Nem mertem kérdezni, ő pedig nem akart beszélni«, mondja magának Darabos. »Ezt tartotta jónak, hisz én sem tudom, mit kell ilyenkor tenni, nincs kórháztapasztalatom az orvosokról, a vasszorításról, a halálfélelemről. Nem értek a szerencsétlenség nyelvén, nincs vezérlő érzésem«. ” Később azonban lesznek vezérlő érzései és eszméi, nemcsak magával foglalkozik, mint eszmélése első napjaiban. Az elbeszélő mintegy látleletét nyújtja az eredetileg, görögül sebet jelentő trauma következményeinek: „A szerencsétlenség napját inkább átlépi, ólálkodva kerülgeti, halasztgatja: az országút saját nagy sebe, s mintha arról kellene lebontania a kötést. ” A Hólepedő hősével ellentétben, aki szóba sem hozza saját felelősségét, s akit mások sem hibáztatnak, az igazgató kénytelen szembenézni még azzal a váddal is, hogy szándékosan okozott balesetet, hogy vétkes felesége halálában. Metaforikus megfogalmazásban: az egyik örvényből már kiúszott, s „most vakulásig benne a másikban”. Bűntudatát táplálhatná maga is, ám a körülményeket, az „ esetleges áttételeket” firtató kérdéseikkel vagy a némaságukkal ezt teszik mások is. Kérdez, vallat egy hatósági ember, a rendőrségi „vizsgáló”, akinek szerepköre a regényben hiányzik, s aki az unokáit az apjuktól elzárni-elide- geníteni igyekvő, némán vádló nagyanyával együtt nemcsak felkeltője, hanem szigorú ébren tartója is a bűntudatának. Tisztázni magát a gyanú alól, és visszaszerezni fiát, lányát - akarata edzéséhez, szenvedései elviseléséhez már önmagában e két cél is elegendő lehetne. Hozzájuk társulnak azonban olyan, a szakmájával, a hivatásával és a beosztásával kapcsolatos célok, amelyeknek remélt elérése szintén sietteti a talpra állását. A szó szoros értelmében és jelképesen is. Hisz az Egyedül nem ér véget a hosszú kórházi kezelés egy szakaszával, visszajuttatja a főszereplőt falusi környezetébe, az iskolába, hogy különböző méltánytalanságokat követően önként távoztassa onnan. Leginkább éppen az új sebek, sértések teszik próbára - a talpára kell állnia, fel kell egyenesednie, ha ki akarja magát vágni a rágalmaknak abból a hálójából, amelyet a tegnap még hízelgő hajbókolok szőttek köré. Igazolódik, amire még Margó, a felesége figyelmeztette, „a környezetedről csak futó benyomásaid lehetnek, alaposan senkit sem ismersz. Nincs időd az emberekre... Meghökken, hogy elfordulnak tőle, sőt följelentik, névtelen levelekben ócsárolják. A járási tanfelügyelő felrója, neki, hogy vizet prédikál, és bort iszik: a hozzájuk eljuttatott fényképen a két gyereke látható egy templomi körmenet élén, de van olyan felvételük is, amelyen egy nőt ölel magához. Hazatérte és felépülése után a megbízott igazgatóhelyettes, Sohajda, akinek rokonsága markában tartja az egész falut, megalázó munkát oszt rá, a napi posta szétválogatását és a napközi felügyeletét. Pedig korábban a kórházi ágyánál úgy szólt hozzá, mint egy raportra rendelt alattvaló, aki mintha nem is egy iskola, hanem egy ország dolgairól adna számot: „ Csináljuk, a te szellemedben dolgozunk tovább, miként te vezettél bennünket. ” És
