Irodalmi Szemle, 2009

2009/10 - JUBILÁNSOK - Márkus Béla: Mintha idegen száj mondaná (Dobos László Hólepedő c. regényéről, 30 év múltán)

Mintha idegen száj mondaná

37

komikusán fellengzős volna a folytatás is, ha legalább valamelyiküknek, az elbeszélőnek (s általában: a Dobos-próza történetmondóinak és alakjainak) lenne humorérzékük. Az ideológiai front megerősítésének harci beszámolója hangzik el, s hogy a „nagy iskola álmát mindnyájan magunkévá tettük, és igazán most értettük meg, a távollétedben ". A hiúságára próbálnak hatni, és ez akár segíthetné is a gyógyulását, ha nem kellene nyomban szembesülnie azzal, hogy az eredményeket úgy tüntetik fel, mint amelyekhez neki semmi köze.

„Orcátlan kisajátítás”, fakad ki, és háborgásának oka különös színezetet ad mind az egyéniségének, mind a társadalmi háttérnek. A költővel mondhatná, hogy jelszavait feleúton elorozták, s most már ellene védik. Sohajda értékelése szerint a „szomszédos iskolák pedagógusai az utóbbi időben egymásnak adták a kilincset: a faliújság, a kiemelt jelszavak, a szlovák nyelv naponta értékelt kiejtési versenye, a »Beszéljünk helyesen, tisztán szlovákul« mozgalom más iskolák számára is kipróbált jelszavak. Ma már ott tartunk, hogy tapasztalatátadó iskola lettünk. ” Magáénak vallja a mozgalmat, bár korábban egy látogatója „újítás”-nak nevezte, hogy „ráhajtottunk a szlovákra. Teljesen praktikusan”, a tanulók szlovákul leveleznek, a szünetekben szlovákul beszélgetnek egymással. „Napi nyolc óra szlovákul, ez a jelszó " - s Darabos egyetért vele, különben nem beszélne majd kisajátításról. Ehhez van köze, és nem ahhoz, amivel Sohajda vádolja, a „ történelem- sir at ás ’’-hoz, amit épp olyan váratlanul szegeznek ellene, mint a nacionalizmus vádját. Az elbeszélés epikai rétegeiben még csak nyoma sem volt mindezeknek; sem a történetmondás, sem a leírás, sem a reflexiós elemek nem utaltak rájuk. (Érdekes viszont, hogy a Hólepedö tanítónője „bánkódó, kesergő tarisznyás vándor ”-nak nevezi igazgatóját, a „történelem szakadékéiba” belebámulónak, és nem érti teljesen „a kényszerítő okot, amely a történelem siratófalához térdepeltet bennünket".) Az Egyedid igazgatójának újabb meghurcoltatása is személyes, és nem társadalmi trauma tehát: emberi féltékenység és irigység a gyökere, a kisember hatalomvágya, nem az államhatalmi berendezkedésből, a többség és kisebbség, az államalkotó nemzet és a nemzetiség - szlovákság és magyarság - viszonyából fakad. A „Beszéljünk... szlovákul!" mozgalom úgy tünteti fel, hogy az iskolában semmi gond a magyar nyelv vagy a történelem oktatásával. Mi több, ha fordulat történik, ha leváltott igazgatóként el kell viselnie, hogy „romantikus blablá"-x\ak nevezik, amit eddig dicsértek, az általa megálmodott „nagy iskolá”-1, akkor azt is el kell tűrnie, hogy az új „orientáció” kiagyalói maguk a magyarok. „Seggbe bújó, eljáj- zó magyar testvéreinknek tudomására kell hozni, hogy ők kezdik el a végső, nagy kiárusítást" - figyelmeztetik haloványan megrajzolt baráti körének tagjai. Az orientáció pedig a kiárusítás: „Hazajias iskola kell, az érvényesülés iskolája kell, ennek az országnak az iskolája kell - inti Sohajda. — Hogy a gyerek fejét ne zavarjuk össze kétféle igazsággal, főleg a földrajz, a történelem és a magyar nyelv tanításában. ” „Azok a kollégák - folytatódik a feddés -, akik a történelmi igazságokért szállnak síkra, ne felejtsék el, hogy nem a történelem ad nekünk kenyeret. Ne sugalljunk gyér-