Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Tóth László: Amit a kultúra mondat velünk Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez
JUBILÁNSOK 21 gok, s különösen az 1993-as Mindig - ma is úgy tűnik - a régóta várt nem-euk- lidészi fordulatot, költészetének, szemléletének, nyelvének a sallangoktól való megtisztulását, letisztulását hozta meg írói-költői pályáján. Tulajdonképpen visszatérés ez a kötet a költő egyik legkorábban elhíresült, még legelső pályaszakaszát jelző verséhez, Az idő hallgatásához, a semmivel szembesülő ember képéhez, kozmikus magányához is: „Az ember ez az ember az ember / kozmoszban alszik kozmoszban ébred / s oly magányos mint a Föld / míg üres tenyerében tartja jobb szemét / és kézfeje mint az állaté / és lábfeje mint az állaté // Mióta hallgat így.” A Mindig fiktív lirai hőse is ugyanígy a semmivel néz szembe, a kanti transzcendentálissal méri magát. Élete permanens köztesállapotban, afféle „anyaöl és anyaföld” {Között) közti „tündöklő hontalanságban” (Otthon) telik el. Szemét önfeledten a végtelenre {Nélkül), a „szellemi egek”-re veti {Megnevezhetetlen), élete a három- idejű, háromdimenziójú létezés szinkronitásában ölt testet. „Vagyok, ki leszek, mert voltam, / álmomban, ébren, holtan” - fejeződik ki Kulcsár credója remek kétsorosában {Vallomás). S erre a semmibe vetett emberre a világűr hidegéből a maga képére formált Isten arca néz vissza, a teremtőé és a teremtődőé, mert lennie kell valakinek a teremtés káprázata mögött {Lyuk), aki által életünk a létbe tart {Ünnep II.). Kulcsár Ferenc számára a nyelv itt, ezekben a versekben nem béklyó többé, mintegy kilép belőle, elegendő „egy tűhegynyi elmozdulás”, s máris a „létnyelv” közelébe jut {Létnyelv), mely a „véleményalkotás” helyébe a „megírhatatlan élet” {Tűz) megragadásának, az „elhelyezhetetlen elhelyezésének” {Vérverejték), a „kimondhatatlan kimondásának” {Öröm) belső kényszerét lépteti. Vagyis nagyon közel jár ama bizonyos igazsághoz, a Simone Weil-i értelemben vetthez: „Az olyan szellem, ki be van zárva a nyelvbe, ha a lehető legjobban osztályozza is a dolgokat, börtönben él. [...] Minden, a nyelv börtönében raboskodó szellem egyedül a véleményalkotásig juthat el. De minden szellem, ki képessé vált a kifejezhetetlen gondolatok megragadására - kifejezhetetlen, mert e gondolatokban fölmérhetetlenül sok összefüggés fonódik egybe, mik ugyanakkor messze pontosabbak és világítóbbak, mint amiket a legpontosabb nyelv valaha is kimondhat -, minden szellem, ki egyszer eljutott ideáig, az igazságban időzik már.” Ehhez azonban arra volt szükség, hogy tisztázza viszonyát a transzcendenshez, a születés előttihez és a halál utánihoz, mivel - folytatja Weil - „Az ember nem érkezhet meg az igazságba, ha előbb át nem kelt tulajdon megsemmisülésén; ha előbb hosszan el nem időzött a teljes és végletes alázat állapotában”. A Mindig versei kétségtelenül már e „teljes és végletes” alázatra utalnak. A hallgató idő világűrbe vetett - lemeztelenített, díszeitől, cikomyáitól, testétől megfosztott - „mezít-kéz mezit-has mezítláb” embere itt már szótlanul szól, a csend egyetemes hangján. S ezzel a csenddel ragyog fel az igazi szépség, a létezés szépsége, s ebben a csendben testesül meg az egyetlen igazság, a létezés igazsága.
