Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Tóth László: Amit a kultúra mondat velünk Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez
22 JUBILÁNSOK Amit a kultúra mond Az 1993-as Mindig, illetve Kulcsár Ferenc következő verseskönyve, a 2005- ös Bálám szamara között viszonylag hosszú idő: tizenkét esztendő telt el. (Ez idő alatt csupán egy születésnapi versválogatása, a Tündöklő hontalanság, valamint egy prózakötete jelent meg, a 2003-as Ördögszekér, szülőtája, a Bodrogköz legenda, monda-, rege- és hiedelemvilágának újramondásával, mely azonban az addig két kiadásban, 1984-ben és 1995-ben is napvilágot látott A kígyókő némiképpen átdolgozott és kiegészített, illetve átcímkézett új kiadása.) Már a hallgatásnak ez a hosszúra nyúlt évtizede is jelzi annak a végletesen visszafogott, sűrített versbeszédnek, gnómikus versalakzatnak a nehezen folytathatóságát, amellyel Kulcsárnak - mint mondtam — a Mindiggd a csendet sikerült megszólaltatnia, beszédhelyzetbe hoznia. S a Bálám szamarában valóban változik a narrativa, s ha ez a változás nem is jelent újabb gyökeres fordulatot költőnk pályáján, amint arra kritikusai, Németh Zoltán és H. Nagy Péter is rámutatnak (igaz, nem is gondolom, hogy mindenkinek mindig gyökeres fordulatra kellene törekednie), Kulcsár az összegzés felé mozdul el: a Bálám szamara bevallottan egyfajta szintézis kíván lenni, mindazoknak a konkrét élet-, valamint nyelvi, gondolati és spirituális-transzcendentális tapasztalatoknak az egybeírása, melyek addigi költészetét, köteteit jellemezték. Könyve legfőbb szervezőeleme az önéletrajziság, az önmagára reflektáltság, s maga a textus a történetmondás logikájának vettetik alá, ami egyfelől a szövegtervezés tudatosságát, másfelől a meseelemek bizonyos esetlegességeit is előre vetíti. A Bálám szamara tulajdonképpen regény, melynek központi alakja, R. C. (= KulcsáR FerenC) úgy botorkál végig a saját életén, hogy minduntalan a körülötte (s benne) levő világra reflektál. Kulcsár nyelvezete egyszerűsödik, a beszélt nyelvhez közelít, miközben minduntalan át- meg átszövik a legkülönfélébb irodalmi és művelődés-, valamint művészettörténeti reminiszcenciák, allúziók, előre- és visszautalások, verses esz- széregényének kulturális idézetei végső soron a maga személyes történetét is segítenek beemelni az időtlenség távlatába. Kulcsár egy helyütt arra hivatkozik, hogy ő csak azt mondja, amit „a kultúra mond” neki, s amit ő tud, azt „a kultúra tudja” úgy. S pontosan ez, személyiségének, művészetének ez az erős kultúrába-ágyazottsága emelte irodalmunk fajsúlyos alkotói közé, ez segitette át őt eddig minden társadalmi mélyponton, lelki-alkotói válságon, s remélhetőleg továbbra is egyre gyarapodó életművét is ez teszi mind ki- forrottabbá s jellegzetesebbé. Mert élhet ugyan valaki bármily visszavonultan s lehet bármely periférikus helyzetben, a kultúrában élő ember a világ közepén él, illetve maga a világ közepe. Éppen ezért bizton mondható, ha tekintetünk elsiklik fölötte, ha nem figyelünk rá eléggé, nem más - mi magunk leszünk szegényebbek.
