Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Tóth László: Amit a kultúra mondat velünk Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez
20 JUBILÁNSOK a krónikásszerep felerősödéséről tanúskodik. S a szárnyalás helyett a költő leszáll a lassú, nehéz lépteitől döngő földre, s mintegy pajzsként tarja maga elé a nyelv, az anyanyelv szentségét - Kulcsár egyik nagylélegzetü verskompoziciójának cimében a nyelv Óriás arany-orgonaként jelenik meg —, s a „Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután, / s másodszor, mikor beszélni tanított anyám...” magatartása válik - már-már azt hinné az ember: kissé túldimenzionáltan — lírája ekkori legjellegzetesebb jegyévé. Magához és gondjaihoz illő magatartásmintákat keresve a nagy hanvai magányos, Tompa Mihály (Tompa Mihály ismeretlen költői levele), továbbá Ady Endre (Bazalt-Virág), József Attila (Én szeretlek, és nem hiszem az istent), valamint a „stószi remete”, Fábry Zoltán (A krónikás kiáltása), a losonci festő. Szabó Gyula (A felkiáltójeles ember), illetve a „kassai Chagall”, Jako- by Gyula (Ezeregyéjszaka) felé fordul ekkor (ez utóbbi különös, metaforikussá növekvő szamara később a Bálám...-kötet címlapján is felbukkan majd), ám e minták olykor gúzsba is kötik, meg is béklyózzák őt. Mi több, számomra is tói harsány, túl deklaratív és dekoratív helyenként, sőt, rendíthetetlen társadalmi igazságérzete, a titkosrendőrség kitüntető figyelmétől sem visszariadó közéleti hevülete szövegeinek bizonyos hevenyészettségét, kócosságát is okozza ekkoriban. Robusztusságával, költészetének elemi erejével, lendületével mégis, mindezek ellenére megnyerő tud lenni, s minden mozdulatából érződik, hogy egy nagyszabású költői projektum szolgálatában áll. Amint Tőzsér Árpád írja róla valahol: „Kulcsár Ferenc par exelance költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem irt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával.” S hogy ez mennyire így van, s a költő szándékaival, énképével is mennyire egyezik, bizonyítja, hogy a Bálám szamarának Angyalbőrben)e is szó szerint idézi ezt R. C.-vel kapcsolatban. A nyelv, a nyelvvel való állandó foglalatossága, a nyelv spirituális tisztelete, abszolutizálása ugyanannak a révült rituálénak a részévé válik Kulcsárnál, amely a verset is egyfajta szak- ralitássá avatja számára. Kulcsár minden versét - nemcsak az ekkoriakat, a későbbiek java részét is — egyfajta felfokozott ünnepélyesség, szertartásosság jellemzi (még a groteszknek indulókat is). Szeretne „szép” verseket írni, mondja egyik interjújában, s a szépségnek - a formai-alaki, illetve nyelvi szépnek - ez az eltökélt vágya időnként azt is elfeledteti vele, hogy világunkban, azaz a 20. század világbotrányai után a klasszikus „szép” fogalma is mennyire átértékelődött, s mennyire talmi dísszé, idejétmúlt kiállítási holmivá vált csupán (nemzedékünk, s a korábbi nemzedékek múzeumában - tegyem hozzá gyorsan ezt is). Imádságok Kulcsár következő két könyve - az 1991-es versválogatását, A felkiáltójeles embert nem számítva most -, a már az 1989-es fordulat lelket-szellemet felszabadító lendületének hatására írt én- és istenkereső esszékötete, az 1992-es Imádsá
