Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században(34)A prózafordulat regényei
Magyar lira és epika a 20. században (34) 55 veződését ez az írói stratégia nem teszi lehetővé, mert alkalmatlan nagy elbeszélés megkonstruálására. Az e stratégiát meghatározó, alapvetően derűs és játékos irónia pedig a magyar irodalmi tradíciót évszázadokra visszamenőleg jellemző tragikus létszemléletet már fogamzása pillanatában hatástalanítja. De mondhatnám úgy is, hogy következetesen és folyamatosan elháritja a katarzist. A nagy elbeszélés elutasítása egyben a „grand recit”-ket nemző ideológiák, tudományos vagy éppen misztikus, netán fantazmagorikus világmagyarázatok elutasítását is jelenti. Esterházy Péter müve nem társadalmi regény, se történelmi, se lélektani, se bölcseleti, se kaland- stb. regény, de nem is Szentkuthy-féle prae-regény, és a bátrabb olvasók talán még annak a kérdésnek a feltevéséig is eljuthatnának, hogy regény-e egyáltalán ez a regény? A válasz nem lehet más, mint hogy igen, mivel a Termelési-regény is ugyanazokból az elemi epikai formákból építkezik, mint bármely más regény. Csak hát radikálisan másképpen. Esterházy Péter nem ideológiákban gondolkodik, mint nagy regényíró elődei közül oly sokan irodalmunkban, hanem homo estheticusként, s ennek az epika nyelvére vonatkozó következményeivel is számot vet. Poétikájának a radikalizmusa abban nyilvánul meg, hogy a nyelvet nem eszközként használja, profánabbul mondva, a nyelvet felszabadítja a röghöz kötöttség, vagy ha úgy tetszik, a jobbágyság állapotából, s e tekintetben igen messzire merészkedik; odáig, hogy az irodalmi nyelvi regiszterrel a magyar nyelv más, eddig nem irodalminak tekintett regisztereit is egyenrangúsítja. A regény szövegszervezésében a textualitás elve elsőbbséget élvez a valóságanalógia elvével szemben. Például, ennek köszönhetően léphet be olyan magától értetődő természetességgel Mikszáth Kálmán a regényvilág 1970-es évekbeli jelen idejébe. A Termelési-regényben Esterházy Péter sokféle nyelvi regiszter esztétikai egységét teremti meg, nagy gyakorisággal élve a rájátszások, u- talások, közvetlen vagy közvetett idézetek adta intertextualitás lehetőségeivel is. Nagy részben a Termelési-regényre nézve is érvényes az, amit Kulcsár Szabó Ernő Esterházy későbbi prózáira vonatkozóan szögez le: „nem az én alkotja a nyelvet, hanem az én konstituálódik a nyelvhasználat hogyanján keresztül”."" Végül, de nem utolsósorban, művészi erejét a Termelési-regény „iker- regénységének” köszönheti. Nem biztos, hogy a két regény külön-külön ugyanúgy megállná a helyét, mint így együtt. Az első talán még igen, mint egy színvonalas szatirikus mű, amilyenből azonban íródott már néhány a 20. századi magyar irodalomban. A második szövegtömbnek azonban annyira az első a létalapja, hogy nélküle, minden bravúrja, nyelvi sziporkája ellenére is torzó maradna. A két szövegtömb összetartozása és kompozíciós összekapcsolásuk ad történelmi-társadalmi és némiképp rejtettebben létfilozófiai távlatot az ily módon akár zárójelezett, ironikus fenntartásokkal nézett grand recit-formának, amely a grand recit-t imitálva vonja kétségbe annak 20. század végi megírhatóságát. A Termelési-regényt követő öt kisregényben, melyeket átdolgozva és új szövegekkel bővítve Esterházy Péter egy, a Bevezetés a szépirodalomba (1986) c.