Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
A kötéltáncos átváltozásai 49 zíciók összessége: „Most kihajolok ebből az üres papírból, és megírom ezt a / szöveget.” A nyelv előtti állapot megsejtett nyelve csapódott itt le, mely természetszerűleg önreflexív és a költői hagyományokat tekintve inkább afféle metanyelv. Kérdés, hogy ezek után elfogadható-e az a gondolat, miszerint a szöveg technikai létrehozása csak a szöveg létmódja („Ez a szöveg nem én vagyok”), nem az identitás megnyilvánulása. Tóth azonban ezt csak lehetőségként veti fel a többi közt, és azonnal belebonyolódik a kultúrtörténet nyelvébe, melyen keresztül az identitás bizonyos nyelvszegmensek kigyűjtése során felépíti, felépítheti önmagát. A Bova- ryné-motívum bélyege, akárcsak az Odüsszeusz-univerzum megidézése ezt a jelen- idejüsítést, az irodalom aktuális nyelvi hasznosítását példázza az átörökítés során: „Odüsszeusz Trójában hagyta az esernyőjét”, azaz a nyelvét, léte leglényegét. Amikor Pénelopé megkérdezi, hogy Trója hol is van tulajdonképpen, így válaszol: „Itt belül, a homlokom mögött.” A nyelv előtti (melyről Tóth a kötetbe iktatott kisesz- szében értekezik) territóriumát kapjuk meg ebben a mondatban: azaz az emlékezés (legyen az személyes, irodalmi vagy kollektív) nyelvformáló energiáinak mozgásterét. A bölcseleti alaphangulatot két, Tóth László költészetére szimptomatikusnak mondható tendencia destruálja: részint a már említett jelenidejüsítés — azaz az időfaktor abszolút, kultúrtörténeti beszükítése, melynek lényege, hogy tagadja a mindenkori történeti visszahelyezkedés igazságának lehetőségét, vagyis múlt csak a jelenben megképződő előítéletekben létezik -, részint pedig a nyelv kontrollálatlanná váló önműködő teste, mely kiszámíthatatlan mozgásainak, kopulációs és destruktív ösztöneinek engedve kisiklatja egy-egy korábbi állítás jelentését. A „Ki vagyok hát? Ki vagyok?” létfilozófiai alapkérdésére például ilyen válasz érkezik: „A permutációban létezem. / Kivagyok most, nagyon kivagyok.” A finom módosulások önműködő rendszerének leleplezése egyúttal a kifejezés szövegmodelljének kimunkálása is lesz. Az első tendenciához sorolható jelenségnek tartható a jelenidejűségből fakadó betájoltság is: a múlt egyes alakjait megidéző szöveg a hozzájuk rendelt, disszonáns vagy groteszk reáliáknak köszönhetően is „korszakolódik”, sőt a metaforikus terek, figurák kimunkálására utal („Pénelopé, kezében tömött cekkerrel, kilép a Julius Meinl ajtaján”). Ithaka vagy épp Trója tere így válik a kicsinyes gesztusok előszámlálásában metaforikus térré, mely arra hivatott, hogy a groteszk kisszerüség nyelvileg belakott valóságát átemelje a lehetséges világok, a lehetséges nyelvek kontextusába. A nyelv, a szöveg és az identitás költői fürkészésének végeredménye a kulturális emlékezet permutációs mechanizmusainak leleplezése mellett talán a következő sorokban demonstrálódik: „Életrajzod legfontosabb elemeit / egy szintaxis foglalja magában. / Két szó közt a lélegzetvétel - / az vagy te” (Mindent, mit mondani). Örömünkre szolgál, hogy e válogatásban a narratív, anekdotíkus alapkarakterű szövegek közé keverve találunk a nyelv kombinatorikus természetét leleplező alkotásokat, de a nyelv groteszk szemléletéből adódó könnyed költői „felszabadulásokat” is.
