Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
46 Csehy Zoltán máira jellemző attitűd, mely a redukció helyett egyfajta új integrativitást képvisel, s a korábban bizonytalanná tett én helykeresései és szerepválságai itt Tóth költészetétől teljesen szervidegen módon futnak bele egy roppant igényű, kissé teátrális- nak ható példázatosságba, mely a középkor moralitásaihoz, certamenjeihez viszonyítva is produktivan olvasható szövegeket szinte küldetéstudattal látja el. Tóth költészetének csúcspontját az Istentelen színjáték immár befejezettnek mondható trilógiája (1976-1994) jelenti, mely a dantei hármasság (pokol-purgató- rium-mennyország) Ezra Pound-i átértelmezésének fényében komponálódik. E roppant erejű kompozíció minden részlete lényegileg tudós költemény: Tóth idézetek és allúziók posztmodem rendszerével él; szinte, mintegy mellékesen, egy egyéni irodalomtörténet olvasódik ki pusztán a szöveg paratextusait tekintve is. Ez az az eszmetörténeti bázis, mely kialakítja a történést magát is, s mintegy a Tóth-szöve- gek kölcsönhatásában kikristályosítja azt a narratív rendet, mely regénnyé vagy dantei szóval élve: komédiává teszi a látszólag lazán kapcsolódó szövegegységeket. Az én szereplőkre bomlik, át-átváltozik, külön narrativákat hoz létre, miközben e szerepkörökben olykor maga magával kénytelen szembesülni, konfrontálódni vagy összeolvadni. Ezra Pond megidézése talán ismét helyénvaló: „Homérosz óta az egész európai irodalom egyidejű és egy rendszerbe tartozik.” Az idő és tér kaotikus szétrobbantása, illetve szétrobbanthatósága épp ebből a kényszerű jelenidejűségből fakad: a látószög tudatosított megváltoztathatatlansága, önmagunk ítéleteinek és előítéleteinek jelenhez kötöttsége talán ilyen koncentráltan sehol sem jelent meg a magyar költészetben. Hogy mennyire lakható be a múlt a jelen olvasatában, azt a poundi és elioti költészeteszmény elméleti tételtárával is alátámaszthatnánk, de a költői gyakorlat is önmagáért beszél. Egy ilyen alapállásból szinte törvényszerű, hogy a jelen szeme a teremtésre nyílik rá először, s a tradíció reinterpretálása nem lehetőség, hanem égető, sürgető kényszerként jelentkezik. A dantei rend felbomlásához nemcsak a modernista látószög antispiritualizmusa és demitologizáló arcátlansága vezet el, hanem a sokféleség kapkodó, habzsoló öröme, mely az integritását vesztett én egyes szereplehetőségeihez kapcsolható. Az én alakváltozásainak számos artikulációja nyert teret kortárs és modernista költészetünkben: olykor, mint Weöres Psyché-verseinek esetében, a szerepjátszó én szerepén belül mindvégig önazonos marad és egy választott paradigmába simulva integrálódik, máskor, Kovács András Ferenc költeményeinek esetében ugyan integratív jegyeket mutat, de a szerepek sokasága én-többszöröződéshez vezet, s megint máskor - például Tóth László, Sziveri János vagy Géher István esetében - épp az integrálódás kerül teljes törlés alá. Itt a szöveg nem én-idegen, más-én, de nem tökéletes szerep, hanem hol felvett, hol levetett maszk, a hagyomány visszajátszása a jelen horizontjából, nyelvén és előítéleteivel, vállalva, sőt gyakorlattá téve a félreolvasást, a félreértést, a destruálást vagy éppen a lehetséges - akár groteszk, akár abszurd vagy dehistorizáló — korrigálást. Az én egyik tipikus, látványos narrációt kialakító megnyilvánulása például a már emlegetett Nezval abszolút sírásójának megjelenése, a
