Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
A kötéltáncos átváltozásai 47 sírásó alakja azonban bővül shakespeari elemekkel, lautreamont-i vonásokkal, itt- ott létbölcselőként jelenik meg, máskor pedig a már emlegetett Lexikon abecedá- riusának tanulságai szerint redukálódik puszta nyelvi ténnyé és jellé, hogy önmaga jellé redukáltságából (kibetűzöttségéből) és annak deformációiból áshasson elő új szavakat (A sírásó életéből). A nagymama hasonló én-artikulációként is értelmezhető, de a narráció mindig róla beszél, s egészen groteszk, hétköznapi nyelven megszólaltatott ekphrasziszokat hoz létre, úgy beszél róla, mintha a képéről beszélne, mintha önmaga is tulajdonképpen afféle műalkotás lenne, melynek részletes versbe írását már az antik irodalom is kedvelte. Mintha az átváltozás folyamatát ragadnák meg ezek a versek, s valóban versbe öntött fényképekként funkcionálnának, s épp az előhivás perceiben történne meg a versben megképződő hang betűvé válása. A pokoljárás színtereként szuggerálódó, ám sokkal inkább purgatórium jellegű bérlakás topografikus leírására az alcímek is utalnak: a roppant lírai utazás érdekessége, hogy nem eleve elrendelt és dogmatikusan kötött kulisszák közt zajlik, hanem egy teljesen mesterséges világban: „Építettem erdőt erőset bevehetetlent / hat nap s hat éj munkájával valóságos erdő-erdőt” (Építettem erdőt erőset...) - írja Tóth ismét a teremtéstörténet gesztusait parodizálva, s mintegy a dantei emberélet útjának felénél elterülő selva oscura képét idézve meg teremt teret tulajdonképpeni bolyongásaihoz. Tóth ciklusa azt sugallja, hogy talán még Thészeusz is maga tervezte meg saját labirintusát, s Kavafisz nyomán haladva az is kijelenthető, hogy It- hakához igenis a leghosszabb utat szükséges választani. Ez a latens kömyezetkonst- ruálás és sorsszövés az ént és az egyént verbálisán önnön párkájává teszi, ahogy „.. .a vers önmagát írja / (sokan nem szeretik ezt tudom én sem) /[...]/ nem is a vers ír engem [...] az önmagát író vers / szabad rend” (A versírás nehézségei). Tóth tudatosan keresi a szakrálist, és azt a terepet, ahol bizonyos emberi tevékenységek és aktusok misztifikálódhatnak (például a versírás maga), hogy provokativ módon leszámolhasson velük. A szerepartikulációk sokasága és a beszélő én rendkívüli dinamizmusa darabokra szedi az önhatalmú szubjektumként átélt vagy átélhető transzcendenciát, ugyanakkor a patologikus boncolás nihilizmusával is leszámol, helyette a tudattalan erőit nyers, topografikus, dokumentarista leírásokba és helyzetrajzokba vagy monológokba kényszeríti, azaz a mitologikusból az empirikusba tolja át. Ezt a fellazulást követi az ünnepélyességből a hétköznapiság- ba faroló nyelv is, mely gyakran veszti el központozását, lekerekítettségét és válik szaggatottá vagy rituálisan önismétlővé. Beda Alemann irta Celanról, hogy a vers tulajdonképpen „rajtaütési kísérlet”, melynek során egy lényegében fel sem fogott valóságot vesz birtokba. Kafka a költészetet „a valóság meghódítására indított expedicióként” definiálta. Mindkét definíció vonatkoztatható Tóth trilógiájának alapvonásaira is: a cseh és a lengyel költészetből is ismerős, szinte talált versként megjelenített köznapi, metaforátlanított nyelven megszólaló szöveg, mely lényegében rajtaütésszerű kiragadottságában szerveződik verssé, legyen bár monológ vagy épp egybezengő polilógus. Az én ki-
