Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - TÓTH LÁSZLÓ 60 ÉVES - Csehy Zoltán: A kötéltáncos átváltozásai (A nyelvfilozófia és a költészet megújítása Tóth László költészetében (tanulmány))
A kötéltáncos átváltozásai 45 szerveződő költői kódok révén kimunkált történeti mélység szinte minden verset örvénylő szövegkonglomerátummá alakít még akkor is, ha Tóth korai szövegeit épphogy a redukciós technikák és az elhallgatás-effektusok látszanak éltetni. A költői kép nem közvetít eszmét, a szimbólum nem működik szimbólumként, a költői kép csomópont, ahonnan koncentrikus körökben árad szét a sugárzás, mely ráadásul mélységi dimenziókat is nyer. Ez a konkrét és mélyreható képiség Pound vorticiz- musával rokonítja Tóth korai költészetét. A pontosság, a közvetlen tárgykezelés, a koncentráltság és a versben önmagát felfedő szóhierarchia, akárcsak az idegen nyelvek hatásának átengedése és átszüremlése a költői szövegen mind ezt látszik alátámasztani. A hang és a betű átváltozásai Tóth költői nyelvének tárgyai lesznek. A Lexikon című vers tehát mintegy szótárként működik, az átváltozás elemi szintjét jelzi: a kimondástól az írásig, a múlékonyság evidenciájától a maradandóságba vetett hitig, az „itt”-től az „ott”-ig, s mindig az idővel egyre idegenebb és egyre deformálódó emlékezet terében. Az átváltozás Tóth könyvében már a hang, a betű szintjén elkezdődik. Radikálisan másmilyennek tetszenek a korai kötetek ún. litániái, melyek egyszerre sugallnak valamiféle költői kiválasztottságot, és egyszerre fejezik ki az identitás integritásának problematikusságát, a létre jövés, a létre hívás és a létbe esés, létbe kerülés kalandját. A Litánia című versben az én szinekdochikusan definiálja magát (harangnyelv, harangkötél), miközben az én már eleve tárgyként (harang) jelenítődik meg: ám a tárgy megfigyelése, Rilke óta tudjuk, ismét csak rólunk szól. A harangként megszólaló én helykeresése a szinekdochikus lehetőségek plusz jelentéstartalmaiban folyamatosan siklatja ki a bizonyosságot. A test alkotóelemeinek, részeinek inadekvát („ujjcsontjaidat szétrakod az ágyon”) vagy épp szinte a - keresztény és antik, Deukalión és Pürrha történetét idéző - teremtés aktusát parodizáló blaszfém megjelenítése („megmártod kezed a vérben / homlokodon szétkened az ondódat / kövekre fekszel és kövekre köpsz”) a tárggyá degradált, rakosgatható én szerves ellenpólusa. E két szinekdochikus játék a tárgyként, kívülről szemlélt én- kivetülés lehetőségeinek felmérése és a tulajdonképpeni test megteremtése között zajlik le. Ezek feszültsége tartja életben a szöveget, s így válhat e vers alapvetően ars poeticái karakterűvé, hiszen magát az alkotásmetodológiát is elénk tárja. A harang furcsa módon között-tárgy: az élők bizonyos tulajdonságaival bír, s rákopí- rozható az emberi testre: „köldöködben cipeled a harangkötelet.” A lélekharang motívumával szemben Tóth a test harangját írja verssé: s az élet abszurd folytatásának és folytatódásának kényszerű ösztöneként láttatja. A költőszereppel való szembenézést a szlovákiai magyar irodalom koncepciójának kimunkálói szinte programszerűvé tették, s talán nem véletlen, hogy például Kulcsár Ferenc vagy Varga Imre is jórészt Zalabai Zsigmond ilyen irányú kritikusi prekoncepcióinak felsejlésekor szinte egyszerre érezte aktuálisnak a kisebbségi költőprofil, a váteszi pozicionáltság, a közösségi beszédmód lehetőségeinek komoly vagy ironikus, groteszk kimunkálását. Ez elsősorban az Átkelés poé
