Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Fried István: „Szlovákiai magyar SZÉPirodalom” (tanulmány)
24 Fried István fogható párbeszédbe a saját és az idegen, természetesen anélkül, hogy lemondanának arról az énről, amely szóhoz jut(tatható) a valamennyi fél számára fontos dialógusban. Még egy megjegyzés szükséges a gondolatmenet e helyén. A különféle kultúrákban alakuló, egyre több helyet igénylő „szubkultúrák” (például a nemzedékiek, a nagyvárosiak stb.) olykor sokkal lényegibb tényezőknek bizonyulnak a kulturális (ön)szerveződésben, mint akár a nemzeti irodalmiak vagy „nemzetiségi irodalmiak”. A „felvidékiség”, az „erdélyiség” örökségének erőteljes átstrukturálódásának lehetünk a szemtanúi. Alapvetően ugyanannak a zenének, „koncertlátogatási” szokásoknak, öltözködésnek, nemegyszer magatartási formáknak, többnyire alulretorizáló, nyersebb beszédmódnak, „popkulturának” és a korszerű technikával élésnek elterjedését, elsajátítását, ennek következtében értékváltást tapasztalunk: ennélfogva részint a „globalizálódás” hatását figyelhetjük meg, amely a „külső formát” tekintve látszólag „nemzedékivé” teszi korosztályok megjelenését, részint arra sem árt ügyelnünk, hogy az értékek átértékelődésével új fonnák, új értékek, új nézetrendszerek, új megszólalási módok, új kulturális tényezők születnek, amelyek a „régi”-eket nem egyszerűen kiszorítják, hanem elsősorban saját szempontjuk alapján dialogizálnak velük. A szlovákiainak nevezett és antológiába foglalt szépirodalom természetesen nem egyetlen nemzedék életérzését fejezi ki, ám még Hunčík Péternek közvetlen a hajdani „csehszlováki- aiság”-ra reflektáló regényrészletében is hangsúlyozódik az eltérés a korábbi nemzedékek pusztán óvó-védő magatartásától. S az idősebb korosztályba tartozó Tőzsér Árpád lírája is pontosan jelzi ironikus hozzáállását ahhoz az örökséghez, amelybe belenőtt, s amelyre nem utolsósorban az azóta megismert nyelvbölcseleti és irodalomelméleti olvasmányaitól ösztönözve tekint. Minden írói nemzedék átírta, a maga elképzeléseihez alakította a hagyományt. Ezt teszi a Csehy Zoltán és Polgár Anikó munkásságával meghatározható (jobb híján írom ide:) nemzedék, amelynek „Kritikusa”, Németh Zoltán hiányzik a kötetből. Már Tőzsér Árpád cseh, szlovák és lengyel irodalmi tájékozódása, a tanulmánykötetekben méltatott magyar költő/írótársak árulkodóan jelzik, mely (irodalmi) régióban honos a költő és lírája. Miként Grendel Lajos regényei szintén megteremtették a maguk irodalmi rokonságát, az író „hatása” a szlovák irodalomban gyűrűzött tovább. így hát az antológia által fölvetett, az egyes írásműveken messze túlmutató problémák nem annyira az antológia címéhez segítenek glosszákat fűzni, hanem azt sugallják, hogy mindenféle önelvüség feltételezését legfeljebb a maga helyére utalva, gondolkodjunk el annak a régiónak az összetevőin, lehetséges kapcsolatrendszerén, dialógusba léptetett irodalmain, ahol a szlovákiai magyar SZÉPirodalom értékei, jelentősebb szerzői az eddigieknél méltóbb helyhez juttathatók. A prakticista megfontolásokon túl azonban arról lehetne töprengeni: melyek azok a (rész?) irodalmak, amelyekhez viszonyítva, amelyekkel együtt szemlélve, amelyekkel párbeszédben ennek az antológiának az alkotói is jobban láthatók, pontosabban értelmezhetők lehetnek.
