Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Pomogáts Béla: „S szebb arcot ölt e föld kies határa...” (esszé)
14 Pomogáts Béla tött, és hovatovább ugyanazokkal a sötét jóslatokkal kell megküzdenünk, amelyek annak idején (közel két évszázada: a „herderi jóslat” korában) nyugtalanították a reformkori magyar értelmiséget: Széchenyit, Wesselényit, Kölcseyt és Vörösmartyt. Ráadásul a magyarságnak a maga történelmi szállásterületein, hol kíméletlenebb eszközöket használó asszimilációs kényszerrel (mint most Szlovákiában), hol csendesebb beolvasztási politikával (mint most Erdélyben vagy Kárpátalján), de mindig a nyelvét és a nemzeti identitását veszélyeztető állami stratégiákkal kell megküzdenie. Ugyanakkor nem mondható el az, hogy idehaza: Magyarországon határozottabb anya- nyelv-védelmező stratégiára számíthatnánk. Természetesen vannak ennek a nyelvvédelemnek elszánt munkásai és intézményei, hadd említsem meg a hazai és a határokon túl működő írószervezeteket vagy olyan egyesületeket, mint az Anyanyelvápolók Szövetsége, az Anyanyelvi Konferencia, illetve a kisebbségi magyar közösségek nyelvápoló mozgalmai. Ezeknek a társadalomban betöltött szerepe, a rendelkezésükre álló nyilvánosság jóval szegényesebb, mint azoké a (például televíziós) vállalkozásoké, amelyek nem építik, hanem kimondottan rombolják a nemzeti közösség anyanyelvi kultúráját és kötődéseit. Átgondolni és tennivaló ezért van éppen elég - természetesen nem egy ilyen ünnepi előadásnak kell ezeket számba vennie. Kölcsey idézésével kezdtem az imént gondolatmenetemet, hadd fejezzem be ugyancsak Kölcseyvel. Mégpedig, már csak amiatt is, hogy követni tudjam e hely szellemét, a Kazinczy Ferenc emlékezetét megörökítő akadémiai emlékbeszédet idézem fel. „Epések lesznek talán szavaim: de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrínyit, az írót, el tudta feledni; mely Fa- ludit, míg élt, nem ismeré, mely Révairól hallani nem akart; mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt.” A keserűség, amely a nemzeti kultúra igaz értékeinek a köztudatban betöltött mostoha szerepét illeti, ma is időszerű lehetne, legfeljebb mások lennének a példák: Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Németh László és Illyés Gyula (meg még sokan mások, akikről ugyancsak megfeledkezni látszik a nemzet nagy részének emlékezete, és főként megfeledkezni látszanak a nyilvánosságnak azok az intézményei, amelyek leginkább befolyásolják, nagyrészt elbutítják a mai magyarság millióit. Említhetném Radnóti Miklóst is, éppen most, születésének századik évfordulóján, említhetném Kazinczyt és Kölcseyt, száz ember közül kilencvenöt a nevüket sem ismeri. Nos, amikor tehát azt mérlegeljük, hogy nyelvünk a világban milyen helyet foglal el, arról is beszélnünk kellene, hogy irodalmunk alkotó szellemei milyen helyet töltenek be a nemzet emlékezetében, és tanításaikat vajon ismeri, vállalja, követi-e a mai magyarság. Igen, a vallatóbb és izgatóbb kérdés nem úgy hangzik, hogy nyelvünk milyen helyet tölt be a világban, hanem így: milyen helyet tölt be a mai magyarság életében, gondolkodásában és kultúrájában, Erre a vallató kérdésre egy nagyszabású tudományos konferenciának, a Magyar Tudományos Akadémiának vagy éppen a magyar országgyűlés egy rendkívüli ülésének kellene válaszolnia.
