Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Gál sándor: A rák évada (vers)
6 Gál Sándor s benne megvacogott a test és a lélek zúzos jégtáblák nőttek s a zaj lás szikrázó összekoccanásai magukba temették a reményt 22 a vég előtt szemben egy lehetséges új kezdettel a köztes idő megalvadó iszapjában fekve kihagyó lélegzettel a kórházi ágy fehér mezején a felnyitott test lassan szivárgó pórusaiban a kiömlő vér röghalmain gondolatok nélkül 23 valaki ott állt az ágyam mellett és megmozdult mintha jelezni akarna valamit mintha szemrebbenésem fontos lett volna számára az elérkezett fényben de nincs bizonyosság bennem hogy ez része volt a valóságnak csupán a mozdulat maradt meg az ablak keretében az intenzív osztályon egy hang jelezte a visszatérést „tak sa nám vrátil” 24 odabent felismerhető a hangok visszaverődése a színtelen lüktetés a forró ritmus gyöngyfüzére átremeg a szétroncsolt maradékon a kettészelt izmok szövetek a kiüresedett lét felett némán remegnek 25 a hannadik éjszakán korbácsok suhogtak és fölszabdalták a testem távolról néztem magamat a hullámzó tenger előtt s mintha Salvador Dali háborús előérzete lennék csupa cafat vérző végtag testrész amelyek mégis makacsul összefonódtak a derengésben én pedig fölemelkedtem hogy elmenjek erről a helyről hogy valahol találjak enyhülést de erős karok fogja lettem a visszatérő valóságban 26 különszoba nyugalma s csendje pihentem az egyedüllét párnái között az elhihető új valóságban szinte már túl a fájdalmakon elindultam a folyosón a zöld fal szilárd biztonsága mentén próbálgatva a lépések
