Irodalmi Szemle, 2009
2009/9 - Gál sándor: A rák évada (vers)
4 Gál Sándor volt út és volt ösvény járható és az emelkedők sem riasztottak a történések bennem fogantak és éltek s lettek tapinthatóvá általam az élet egyetlen suhanásnak tűnt topázlobogású tűzlángnak a szó és az írás ereje a gondolat harmóniája az egyben és a sokban elhihetöen 14 állok a kert füvei között szinte nem is a földön aztán egyszer csak szárnyukra vesznek a madarak tornyok magasába emelnek s megérintenek a fellegek is egészen puhán hogy szinte nem is érzem a bennük szunnyadó hűvösséget ez a magasság! mit gondolsz erről a magasságról? mit gondolsz a kimondhatatlan pillanatról érzed-e ebben a magasztos csendben az emelkedés fájdalmát melyben minden itt hagyott szó az időtlenség ölét termékenyíti és ha eltávozol is itt maradsz mégis mindörökre a kert füvei között szívedben a szárnyalás emlékeivel 15 a százados sötétségben volt a fénynek egy villanása felragyogtak a hontalanság csillagai s rávetültek a megíratlan lét csendjére köröztek benne ezüst madárrajok rigók gólyák sikló sirályok s fekete kísértet-hollók a növekvő fájdalomban elmerült a tudás józansága fehér jég borította be a szem élő Íriszét 16 ahogy ott feküdtem a magány falai között a hófehér tél habos mezején hunyt szemem sötétjében kristálygömbbé tömörült a halál előtti ének az anyagiasult látomás eltakarta a csend szívét s valami űri mélység hangja emelkedett a horizontra majd szerteporladt csillagözönné változott éjszakai éggé a magány falai között a halál hófehér mezején 17 gondolom az élő nevek megőrzik hűen és igazul mindazt ami itt marad utánam a belém költözött halál valósága is kimondott
