Irodalmi Szemle, 2009

2009/8 - Koncsol László: „Úgy szóljatok és cselekedjetek...”

28

alájuk. Visszatalál fővonalára, de orra előtt két mozdony ütközött, s kerülnie kell. Havasok következnek, hegyomlás a pálya mentén, s a vonat megint vár. A harmadik országban polgárháború tört ki, a szerelvény körül lövöldöznek, hidat robbantottak, s várnia vagy kerülnie kell. Földrengés, a sínek összekuszálva, a híd berogyott, az alagút beszakadt: újabb várakozás. Az expressz tovább fúrja magát a térbe, ahogy lehet, mindig úgy, ahogy lehet, közben átminősítik személlyé, teherré, lőszeressé, s megviselten, hatalmas késéssel, golyóktól sebzett oldalakkal vonszolja be magát a földrész nyugati partjára. Futását elvégezte, sóhajt fel Pállal, és megáll. Terheit leadja, lehúzza áramszedőjét, és hatalmas légrobbanással kifújja magából a levegőt. Akik hetven felé járunk, vagy túl is vagyunk rajta, mind megéltünk ilyen dolgokat. Almom, hogy a szabadság bibliai és világi fogalma végre eggyé váljék. Csúszkálnak egymás fölött, alatt, mellett, kullognak egymás mögött és előtt, de eggyé sehogy sem tudnak olvadni. Bent szabad vagyok, de szavak, szándékok és törvények sorompóiba ütközöm, államom parlamentje és kormánya leginkább tilalmakban és elvonásokban gyakorolja uralmát. Tilt szavakat, fogalmakat, gondolatokat, tankönyveket, nem ad vissza elorzott vagyontárgyakat, diszkriminál. Nem segít, hogy szabadon kibontakozzam, az Úr akarata szerint, amilyennek O teremtett, hanem rágalmaz, gáncsol, szid, korlátoz, olykor fenyeget. Úgy már nem teheti, ahogy eddig művelte, teszi hát amúgy, mert arra nincs európai tiltó paragrafus. Nincsenek illúzióim, de „aki dudás akar lenni... ”, és „ dolgozni csak pontosan, szépen... ”, és „nyugalmasan teremt... ” — és „ Úgy szóljatok és úgy cselekedjetek, mint a kiket a szabadság törvénye jog megítélni”, mondogatom magamban, ha nagyon nehéz. Idézhetem a Jakab-levél 1. részének 25. versét is: „De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad a mellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében. ”

Külön öröm számomra, hogy a Tőkés László-díjat itt, Kisvárdán vehetem át. Anyai dédszüleim, Bakó Károly tiszteletes úrék a szomszédos Gyulaháza temetőjében pihennek, nagymamám ott látta meg a napvilágot, kislánykori arcképe Szabó Endre kisvárdai műtermében készült, az a Molnár Katinka pedig, aki édes nagymamám korai sátoraljaújhelyi halála után három árváját anyai pártfogásába vette, majd édesanyám tragikus halála után mint pótnagymama rólam is gondoskodott, a szabolcsbákai lelkipásztor, Molnár Miklós nyolc gyermekének egyikeként nőtt fel, és vállalt áldozatot értünk. Telkibányától, édesapám szülőfalujától Beregszászig az ungi, beregi Tiszahát, Szabolcs és Szatmár megye őseim nyomaival is gazdagabb; terhes volna fölsorolnom szolgálatuk helyszíneit, szóltam már róluk egy 1987-es Confessio-számban. Itthon vagyok ebben a fájdalmasan szép, elesett őstájban, munkám, hivatásom, szolgálatom a Felvidék magyarjaihoz köt, de gyökereimmel és lényegemmel itt, ezen a tájon vagyok otthon.

A nagyon megtisztelő Tőkés László-díjat kissé zavartan, de hálásan köszönöm. Isten áldja meg névadóját, adományozóit, hitvesemet, aki a legválságosabb időkben is támaszom volt, és áldja meg mindnyájunkat. Köszönöm.