Irodalmi Szemle, 2009
2009/8 - Fonod Zoltán: „Duhaj kedvek Eldorádója...” (A nyelvtörvény és környéke)
7 „Duhaj kedvek eldorádója..." sebbségi kultúra és sajtó felszámolására irányuló intézkedések stb.) egyértelművé tették, hogy szlovák részről az alapszerződés aláírása csupán színjáték volt. Nem változtatott a helyzeten lényegében az sem, hogy az 1998-as választások során a Magyar Koalíció Pártja a hatalomra került demokratikus koalíció tagja lett, miután a demoratikus koalíció kötelezettséget vállalt a nemzetiségi kérdés európai normák szellemében történő megoldására. Az 1999. július 10-én elfogadott törvény (a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról a hivatalos érintkezésben) a szlovák koalíciós partnerek egységes fellépése miatt nem érvényesítette azokat az elvárásokat, melyeket a Magyar Koalíció Pártja fogalmazott meg. A törvény lényegében elvtelen és alibista kísérlet volt arra, hogy a szlovák parlament és a kormány az európai uniós elvároknak formálisan megfeleljen. Sajátos szlovákiai politikai helyzetre utal, hogy Max van der Stoel ENSZ-főbiztos által javasolt kiegésztés, (mely szerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény rendelkezései előnyt élveznének más, hasonló típusú törvényekkel szemben) a parlamenti szavazás során (az ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom kezdeményezésére) kimaradt a törvényből. A törvény rendelkezése szerint a hivatalos érintekezésben csak azokon a nemzetiségek lakta területeken használható a kisebbség nyelve, ahol annak lélek- száma eléri a 20 százalékot. Az államtörvénnyel szemben ez a rendelkezés „megengedi” a kisebbségi nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben a képviselő-testületek ülésén, a községi krónika vezetésében és a nemzetiségek lakta területeken a terek, utcák és földrajzi nevek megjelölésében, de a kisebbségi nyelvek használatát - kötelező érvénnyel - nem írta elő. Nem intézkedett arról sem, hogy köziratokban alkalmazható legyen a kisebbségek nyelve. A „sajátos”, szlovákiai helyzetet jól érzékelteti az is, hogy a törvény parlamenti vitája során az is felvetődött, hogy az egyházi szertartások, istentiszteletek kizárólag államnyelven folyhassanak. Bár ezt a javaslatot a parlament elvetette, a felemás megoldásokkal a „nemzeti” önzés ismét bemutatkozott és meggátolta annak lehetőségét, hogy a szlovák törvényhozás európai módon viszonyuljon a kisebbségekhez. A szerbiai népirtás idején Wesley Clark NATO-főparancsnok fogalmazta meg azt a figyelmeztetést, miszerint „Az a gondolat, hogy az államok szuverének, és saját polgáraikkal azt csinálnak, amit akarnak, egyszerűen a múlté”. Az elszántságot kedvelő idő azóta is legfeljebb azzal vigasztalhat bennünket, hogy az új európai rend remélhetően eljut odáig, hogy ne tűrje az emberi civilizációt meghazudtoló akarnokokat, az intézményesített és a kisebbségeket sújtó gátlástalan megnyilvánulásokat. Talán kevesen emlékeznek arra, hogy Magyarországon is született egy nyelvtörvény-féle, az Orbán-kormány idején (2001-ben). Ez azonban nem az együttélő nemzetiségiek ellen irányult, hanem a gazdasági reklámok, üzletfeliratok, valamint egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű megjelenítését célozta. Nálunk (mostanság!) az „irodalmi” szlovák nyelv alkalmazása a tét, melyet az elfogadott nyelvtörvény is szentesített. Kevesen gondoltak arra, hogy az „irodalmi” szlovák nyelv helyett a müveit, kulturált köznyelv érdekeit védjék, minthogy így hív
